Hogy pusztán a véletlen műve vagy koncepciót kell mögötte sejteni, nem tudhatom, de tény: a 84. életévében járó Brookkal kezdett, és az idén negyvenet betöltő Korsunovasszal végzett július közepén a gyulai fesztivál. Peter Brook – mint az áprilisban a Trafóban látott Beckett-előadásában – összegez és búcsúzik: Love is my sin című, Párizsban tavasszal bemutatott előadása megrendítő, intim vallomás az elmúlásról, a szerelemről, az öregkorról, és persze mindenekelőtt a Színházról. A rendező és két színésze olyasmit enged meg magának, amit csak kevesek mernének: Brook szakszóvá érett üres terében kisszámú kellékkel és csupasz, eszköztelen – mert minden eszközön túli – színészettel szelídítik, tanítják és csábítják a nyitott nézőt.

Júlia és Rómeó: Rasa Samuolyte és Gytis Ivanauskas

A litván Oskaras Korsunovasnak a 2003-ban, Berlinben bemutatott Rómeó és Júliája mindenben az ellenkező véglet: harsány, áradó, vad és karneváli a bosszantóan gazdag produkció. Bosszantó, hiszen azonnali – ám a körülményekből adódóan lehetetlen – újranézésre csábítja a számlálhatatlan színpadi csodán álmélkodó nézőt. Ha valóban ennyi a különbség, akkor vajon miért említtetnek egy lapon ezek az előadások? Mert egy dologban biztosan megegyeznek: olyasfajta, nem köznapi minőséget és színvonalat képviselnek, amit látni, érezni és megélni egyszerűen muszáj mindenkinek, aki a jó színházat szereti.

Korsunovas nem ad gyökeresen új értelmezést. Célja egyfelől az, hogy a két ellenséges család tagjai közötti házon belüli és kívüli viszonyokat minél lényegretörőbben ábrázolja, másfelől a szerelmet mint világot teremtő és elpusztító erőt, alapvető magyarázó elvet mutassa fel. És bár nincs görcsös újat mondani akarás, mégis figyelemre méltóak a rendező beiktatta hangsúlyeltolódások. Így például az, hogy a kezdettől fenyegető jelenség, a görnyedt testtartású, fekete kalapba, kabátba, napszemüvegbe rejtőző arctalan herceg maga nyomja a mérget Rómeó kezébe. Nem marad következmények nélkül az sem, ahogyan a rendező a Tybalt és Mercutio között feszülő homoerotikus szálat előtérbe tolja: szereplőit az obligát kakaskodástól a vulgáris tréfálkozáson át végül közös sírboltba hajszolja (és akkor a Mercutio iránt gyöngéd érzelmeket tápláló Benvolio öngyilkosságáról még nem esett szó).

Jelenetkép

A két címszereplő sem épp olyan, amilyennek megszoktuk őket. Júlia (Rasa Samuolyte) tűzrőlpattant, stramm kis nő: nem az a típus, aki egy holdfényes estén halk fuvolaszóra andalog. Inkább a felnőttek mértéktelenül buja, egyszerre közeli és mégis borzasztóan távoli világán fürkész kíváncsisággal csüggő, abban mielébb aktívan részt venni kívánó leányzó. Tejfölszőke, vékonydongájú, csupa ín és koncentráció, első blikkre egy orosz dácsa béreslegényei közül szökött Rómeója (Gytis Ivanauskas) nem most betűzgeti először a szerelem ábécéjét: a darabban csak emlegetett Róza többször áthalad a színen (egyébként Júliához hasonló alkat, csak egy árnyalatnyival közönségesebb kiadásban).

Rómeó az élet minden örömét és veszélyét egyforma jókedvvel hajszoló férfibarátainak karéjában van igazán elemében, míg Júliát folyton terjedelmes Dajkája árnyában és ölében látjuk. Utóbbinak főszereppé növesztése az előadás egyik nagy találmánya. A vérbő komédiázást magas szinten művelő Egle Mikulionyte mintás otthonkával, tekintélyes mellbőséggel, szoros kontyba feltűzött hajjal meg a folyton a szája széléből lógó cigivel öregíti magát, miközben nosztalgiával nézi és szeretettel asszisztálja végig a szeretők egymásra találását (közben meg egy újabb, meglepő páros boldog nőtagjává válik: Lőrinc barát fejét csavarja el finomnak épp nem mondható módszereivel).

Escalus herceg

Szóval megint itt van a szerelem, annak is egy gátak és gátlások nélküli, a jelenség testi és lelki oldalát is rendkívül magas hőfokon megélő változata. Mediterrán hevület hajtja a küllemben és jellemben egyaránt olaszosra vett szereplőket – érthető, hisz mégiscsak Veronában vagyunk. Jurate Paulekaite szimmetrikus, míves díszletének rendezői balján a Capuletek, jobbján a Montague-k lisztfedte birodalma. Mutasd a konyhádat, megmondom, ki vagy: Korsunovas egymással vetélkedő pizzériákba illetve pékségekbe helyezte a cselekményt. Az egyszerűnek tűnő ötlet lenyűgözően rétegzett színpadi megvalósulást nyer: olykor mintha a két fiatal a szerelemnél sokkalta nagyobb és lehetetlenebb missziót (van ilyen?) vállalt volna magára, vagyis azt, hogy megbékítsék a két acsarkodó szomszédvárat, vagy ha akarom, az ellenérdekelt bandákhoz tartozó maffiózókat.

A sok apró részletben különböző, de azért mégis nagyon hasonló, gigantikus polcrendszerek között – melyeken babakocsi, csontváz, koporsó is helyet kap a kanalak, fedők, fazekak és ezernyi konyhai készség mellett – legközépen járás, vagy ha úgy tetszik, törés. Az elveszett egységet, a tán sosem állt hidat több méter magasban, a polcok tetején összeölelkező, egymásba csimpaszkodó, a semmiben függeszkedő fiatalok saját testükkel hozzák létre időről időre. A középső járásban, a sértett feleket elválasztó síneken jókora kondér gördül előre fülsiketítő csikorgással. Benne liszt, az előadás legfontosabb attribútuma, kelléke és meghatározó matériája. A halottak fehérre mázolják vele arcukat, a Dajka lágy lisztpermetben fürdeti imádott Júliáját, Mercutio holtában fújja le a családi sírboltban a koporsót lepő port, a gyászruhát öltött szereplők csökönyös nyugalommal szitálják a végtelenségig a fehér port – azt, amiből lettünk és amivé leszünk. A Capuletéknél adott bálon Rómeó és Júlia az üstben „ismerkedik meg” – persze hogy közös sírjuk is ez lesz majd. A liszt a választott helyszínből „következik”: a majd’ negyedórás nyitó jelenet a szomszédos pékségek hétköznapi civódását és mérkőzését grandiózus farce-szá növeli. Korsunovas elejétől végéig pazarul működő ötlete közkézen forgó asszociációkat kapcsol egymáshoz: az evés, a halál és a szerelem hármasa a karneváli forgatag részesévé avat minket is. (Melynek professzionális működtetéséhez a szemet gyönyörködtető díszleten kívül hozzájárulnak Jolanta Rimkute korszakot jelölő és korhangulatot jelző ruhái, Antanas Jasenkának a fémes csikordulásoktól a fülbemászó olasz slágerekig terjedő skálán mozgó zenei válogatása, meg persze Eugenijus Sabaliauskas milliméterre kiszámított fényterve.)

Capulet és Paris: Vaidotas Martinaitis és Dainius Gavenonis. Fotó: Kiss Zoltán (A képek forrása: Shakespeare Fesztivál)

A totális színház működtetői a ragyogó litván színészek: hogy mennyire képesek együtt létezni, arról már Korsunovasnak a Gyulán, majd Budapesten is bemutatott Szentivánéji álmát látva meggyőződhettünk. A hetedik éve repertoáron lévő Rómeó és Júlia kapcsán lehetetlen fő- és epizódszereplőket elkülöníteni: mindenkinek jut alkalom és lehetőség arra, hogy reflektorfénybe kerüljön, miközben a csoportos jelenetek is bámulatos összhangban zajlanak. Mercutio (Dainius Kazlauskas) nagydumás mókamester, akiben az öntudatos és felfuvalkodott alfahím Tybalt (Darius Gumauskas) emberére akad – liszttel és puszta ököllel vívott párbajuk az előadás egyik legerősebb jelenete. Lőrinc barát (Arvydas Dapsis) korpulens és joviális, szórakozott fickó, a Dajka szolgája, a nyurga Péter (Rytis Saladzius) azzal kerekít jellemet a máskor észrevehetetlen figurának, ahogyan és ahányszor a pohár fenekére néz. Paris (Dainius Gavenonis) öntelt és pimasz, a Capulet-látványpékségbe mindenáron befurakodni akaró lovag, akinek érdekvezérelt közeledési kísérleteit a kikapós és kívánatos Capuletné (Dalia Micheleviciute) is nagyra értékeli, miközben hórihorgas férje (Vaidotas Martinaitis) egyre keresi a tökéletes tészta receptjét.

Két nagy előadást említettünk írásunk elején. Most pontosítunk: ha Gyulára idén kizárólag Korsunovas Rómeó és Júliája kapott volna meghívást, akkor sem lett volna hiányérzetünk.

Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a Shakespeare Fesztivál – Gyulai Várszínház 2009 gyűjtőlapon olvashatják. 

Vö. Lőkös Ildikó: Minden együtt 
Zappe László: A szent liszt titka 
Sztrókay András: Verona, Itália 
Sors Vera: Rómeó és Júlia és Korsunovas 
Koltai Tamás: Valóság és költészet 
Csáki Judit: Szerelem a konyhában