Bánsági Ildikó, Margitai Ági és Takács Katalin

A Sírpikniket a Thália Színház mutatta be Ilan Eldad rendezésében, Parti Nagy Lajos szövegével. Ivan Menchell darabja, amely azzal foglalkozik, hogy miként lehet élni az emberélet útjának felén túl özvegyen, elsősorban nevetéssel és egy csipetnyi elkomorulással kecsegteti a reménybeli nézőt. Az előadás háromféle „túlélési stratégiát” ábrázol, melyek az újabb párkapcsolatra való nyitottság mértékével fejezhetők ki: a megözvegyült barátnők közül Doris (Margitai Ági) egyáltalán nem szeretne pasizni, Lucille (Bánsági Ildikó) annál inkább, Ida (Takács Katalin) pedig egy kicsit. Doris mániákusan hű: szája sírásra görbül, ha négy évvel ezelőtt elhalálozott férje kerül szóba, és összerezzen arra a gondolatra, hogy más férfi is hozzáérhet. Lucille használt bundában, magas sarkú cipőkben illegeti magát, és szinte minden, az ördögnél eggyel jóképűbb férfira ráveti magát. A két véglet nem túl hízelgő a női nemre nézve, de elvégre komédiáról van szó, és szerencsére az arany középútra is akad példa. Ida, úgy tűnik, harmóniában él férje emlékével és újra felébredő vágyaival is.

Takács Katalin és Létay Dóra

A három idősödő asszonyt nem csak barátságuk, de néhai, egymásra rímelő nevű férjeik (Berry, Murray és Harry) sírja is összeköti. Szerdánként Ida fodrászszalonjában gyülekeznek, hogy együtt induljanak a temetőbe. Ezt a „sírpikniket”, a megszokott idillt s a három asszony barátságának szerkezetét bontja meg a jóképű, szintén özvegy Sam (Gálffi László), a hentesbolt-tulajdonos „húsdizájner”. Idával való, lassan kibontakozó kapcsolatának elmélyülését különféle indokokból igyekszik megakadályozni három nő: Lucille magának szeretné megszerezni Samet, Doris világképével nem fér össze, hogy férje halála után valaki boldog lehet egy másik férfival, a jóval fiatalabb Mildred (Létay Dóra) pedig bosszút áll: Ida nemrég rúgta ki fodrászszalonjából. A három barátnő közötti konfliktus egy esküvő után csúcsosodik ki: az átitalozott éjszaka után az özvegyek kimutatják a foguk fehérjét, fényt derítve valós motivációkra és rejtegetett keserűségekre. Ezen a ponton hivatott kibontakozni a darab mélységéért felelős tragikum is, amely majdnem hiteles az első felvonás harsány komikumához képest.

Takács Katalin és Gálffi László

Parti Nagy Lajos írta a darab magyar változatát. A tőle megszokott, egyébként kifejezetten visszafogottan alkalmazott nyelvi poénok nem minden szereplőnek állnak egyformán jól. A szövegben inkább az a fajta humor érvényesül, amiből az látszik, hogy az özvegyek – és néha még Lucille is – nem csak tagadják és leplezik, hanem némi önirónia segítségével méltósággal fogadják el korukat.

Az előadás legnagyobb színészi kihívást jelentő feladata az, hogy a karakterek komikus és tragikus oldala megfelelően érvényesüljön. Ebből a szempontból Bánsági Ildikónak jut a legnehezebb feladat: valójában a legvígabb özvegy sorsa a legtragikusabb: férje folyton megcsalta, s Lucille sosem volt vele boldog, most pedig hiába vágyik egy másik férfi

Gálffi László és Bánsági Ildikó

szerelmére, szeretetére, csak nevetségessé teszi magát. Mivel Bánsági inkább harsány eszközökkel játssza Lucille-t – s így nem látszik a kétségbeesés pasifogó igyekezetén –, a második felvonás kiborulási jelenete nem üt elég nagyot. Az utolsó kép Lucille-ja a leghitelesebb: az özvegy szerény ballonkabátban, visszafogottabban, szomorkásabban indul férfivadászatra. Margitai Ági Dorisa kedves, szomorú öregasszony, még mániákus hűségében sincsen semmi zsarnoki, inkább lágy és érzelgős. Így amikor megpróbálnak keresztbe tenni Idának és Samnek, szövetsége Lucille-lal bájos együgyűségnek tűnik. Létay Dóra (Mildred) sorsán nem gondolkodó fodrászlányt alakít, akinek egyetlen fegyvere a fiatalsága.

Margitai Ági. Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Takács Katalin (Ida) egyedül Mildreddel való jelenetében feszeng: mintha zavarná, hogy méltóságát a fiatalabb nővel szemben nem tudja megőrizni. Mintha idegenek lennének számára a szavak, bizonytalanul és kínban mondja Mildredre, hogy „tangakígyó”. Barátnői között viszont úgy viselkedik, mint rangrejtett királynő, amikor pedig végre kettesben marad Sammel, szinte sugárzik a színpadon. Egyszerre tükröződik rajta a bátortalanság és a bizonyosság, a félsz és a kitörő öröm. Gálffi László ugyanilyen bravúros a Másik előtt lassan megnyíló özvegy szerepében. Miután randevúra hívta Idát, egy darabig csak a levegőben, gesztusain és arcvonásain érzékelhető, hogy elfogta a bizonytalanság, és hogy legszívesebben visszatáncolna.

S hogy végül Ida és Sam egymásra talál-e – efelől nem lehet kétségünk ezen a nyárestén.

Vö. Koltai Tamás: Víg özvegyek a Napnyugta bulváron 
Kovács Bálint: Sírba visz 
Molnár Gál Péter: Sírpiknik 
Csáki Judit: Síron innen