 Jelenetkép |
Ha elhisszük az idézett megállapítást (nem lévén jártasak az örmény színházművészetben, teljes bizonyosságot úgysem tudunk szerezni), az sem változtat sokat a nem túl szívderítő helyzeten: Armen Khandikyan 2006-ban bemutatott előadása nem tűnik ki a Macbeth-előadások sorából sem markáns értelmezésével, sem a nagyszerű színészi játékkal, sem az eredeti szöveg alkotó újraolvasásával.
Az világos – és a színlap szerint senki által sem tervezett, később részletezendő színpadképet nézegetve még igen rokonszenves – az első pillanattól fogva, hogy Khandikyan költői-metaforikus színházban gondolkodik. Azonban ahhoz, hogy ezt hatékonyan működtesse, el kellene engednie a történetmesélést, amihez viszont foggal-körömmel ragaszkodni látszik. Saját esélyeit tovább rontja a helyenként meghökkentően naiv és gyermeteg színpadi kivitelezés, a legfeljebb kétdimenziós figurák, akiket a dolgukban sokszor szemlátomást bizonytalan színészek egységesen átlagos színvonalon jelenítenek meg. No meg az, hogy a nagy erőfeszítéssel megszülető színházi pillanatokat már világra jöttükkor sikerül rendre agyoncsapnia egy-egy rosszul megválasztott hang- és/vagy fényeffekttel, a szereplők jellemét (?) illusztrálni hivatott, gyakran pofonegyszerű, ám nem ettől mulatságos mozgáskombinációkról nem is beszélve.
 Középen: Arthur Utmazyan |
Ismételni csak pontosan, szépen: akár Shakespeare darabjait olvasva is jól tudhatjuk, hogy a szóval teremtett világokban az egyszeri említés elsikkadhat, a háromszori viszont már túlzásnak hat. Ergo: ha valamit kétszer, megfelelően időzített pillanatokban mondunk vagy teszünk, akkor az jó eséllyel célt ér – a színpadon és a fürkész közönség soraiban egyaránt. Khandikyan elfeledkezik (vagy esetleg nem is tud?) erről a színházi közhelyről. A színen változatos magasságokban, tövük közelében vagy legfeljebb két-három méter magasságban elmetszett tucatnyi fatörzs álldogál – szép utalás a darab végén mozduló birnami erdőre vagy akár a faként izmosodó dinasztiák művileg megakadályozott kiteljesedésére. Legközépen vagy egy méter átmérőjű kör: évszázados fa töve lehet, még az évgyűrűket is látni vélem. Központi jelentőségű hely, amit azonban éppen kiemelt, centrális szerepétől fosztanak meg: boldog-boldogtalan itt fetreng, ájuldozik és könyörög rendezői utasításra. Klasszikus esete egy működő ötlet eljelentéktelenítésének (és persze az eljelentéstelenítésnek is).
A zavaró és zavaros hangkulisszával hasonló a helyzet: a cd-ről bejátszott harangzúgás, a szomorkás hegedűfutamok (azt meg se kérdezem, ezt hallva miért mímel valaki csellózást a színen), a fenyegető dörgések úgy biztosan nem érnek el semmiféle hatást, ha átlagosan két-három percenként valamelyik – bár legtöbbször biztos, ami biztos alapon egyszerre több – felhangzik. Mintha egy minimum B-kategóriás horrorfilm hangstúdiójában ülnénk: a menetrendszerűen érkező műzajokhoz és művillámlásokhoz gyorsan hozzászokik a végsőkig kitartó, ám egyre apatikusabb néző.
 Vahag Galstyan |
Aki egyébként persze hajlandó lenne megfeledkezni a sok, célját tévesztett hatásvadász ötletkéről, ha cserébe mondjuk a színészektől kapna valami emlékezeteset. Ám a nézőnek – legalábbis a recenzensnek – e vonatkozásban is csalatkoznia kell. Igaz, elsőre meglepőnek, sőt elgondolkodtatónak tűnik, hogy a köpcös, a közép- és az öregkor pengevékony mezsgyéjén billegő Arthur Utmazyan játssza Macbethet. Ami először merész rendezői gondolatnak látszik, arról utóbb, a társulat többi férfitagját is látva kiderül, hogy feltehetőleg kényszermegoldás (a többi színésztől egyébként is mintha csak annyit kért volna a rendező, hogy elszántan és/vagy szomorúan bámuljanak előre). Utmazyan az a típus, akire kétszer kell ránézni, hogy egyszer észrevegyük, és a darab első felében ki is használja a jelentéktelenség ‘adottságát’; jó akkor, amikor a vészbanyák jóslatát hitetlenkedve, legyintve és szájbiggyesztve hallgatja – ekkor még mintha ő maga sem hinné azt, amit később már mi, nézők nem hiszünk el róla. Hatalomhoz jutva görnyesztett hátú, hisztérikus zsebdiktátor lesz belőle – érdektelen figura, érdektelen alakítás. A fiatal és csinos Lady Macbeth (Luise Ghambaryan) jobban járt: szép az a jelenet (I. felvonás, 5. szín), amelyikben gyors egymásutánban többször felolvassa Macbeth neki írott, a jóslatról beszámoló levelét – arcán, tekintetén, levegőt markoló mozdulatain látszik, ahogyan és amikor megfogannak a majd csak vérontással kielégíthető bűnös gondolatai. A Ladynek jut még egy erős szcéna: az V. felvonás elején az orvos és udvarhölgye kémleli a megbomlott, alvajáró asszonyt. Khandikyan megsokszorozza a Lady rémlátomását: a három vészbanya, sőt maga Hekaté is a Ladyvel együtt, szinkronban dörzsölgeti, tisztítja kezéről a láthatatlanul odaszikkadt vért.
 Fotó: Kiss Zoltán (A képek forrása: Shakespeare Fesztivál) |
Tehetik ezt az alvilági erők már csak azért is, mert az örmény előadásban nem hideglelős jelenések, hanem – a többi szereplő sötét, barna és fekete jelmezeivel szemben – hófehér ruhába bújtatott, alkatilag is a Ladyre emlékeztető, kívánatos és szeszélyes vampok (Marine Gabrielyan, Lusine Harutyunyan, Angela Sargsyan). A rendező másik újítása a rezonőrként foglalkoztatott bohócfigura (Vahag Galstyan) előtérbe tolása. Ő szinte mindig színen van, összefoglal és előrevetít, gyakran kommentál és ritkán beavatkozik. Van egy közös „játéka” Macbeth-tel, ami keretet ad a közel háromórás előadásnak. Sziszüphoszi vállalkozásuk lényege, hogy a színpad különböző sarkaiban elhelyezett egy-egy terméskövet átcipelik A-ból B-be, és így tovább, akár a végtelenségig. Hadd csinálják: ártani nem ártanak vele.
Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a Shakespeare Fesztivál – Gyulai Várszínház 2009 gyűjtőlapon olvashatják.