DIDO 1700 - SOPRON 25

A New London Consort koncertje / Soproni Régi Zenei Napok 2009

Kezdhetnénk úgy: Sopronban Philip Pickett és a New London Consort Henry Purcell közismert operáját, a Dido és Aeneast játszotta. De ez csak félig lenne igaz. KOLOZSI LÁSZLÓ CIKKE.

Mert bár Philip Pickett és nagyszerű együttese valóban az ismert művet adta elő, ám nem annak közkézen forgó, mindenhol hallható változatát, hanem a mű 1700-as előadásának rekonstrukcióját, tehát nem is magát az operát, hanem azt a művet, ami Shakespeare Szeget szeggel című drámájának kísérőzenéje volt. Az előadásnak, máshol - értsd: nem Sopronban - ezért is Dido 1700 a címe, nem pedig Dido és Aeneas. Az is megkérdőjelezhető, hogy ebben a formában opera-e egyáltalán ez a darab. Sőt még az is, hogy Purcell-e a szerzője.

Dido és Aeneas

Amikor Purcell ma leismertebb művét komponálta, az operának már vagy százesztendős hagyománya volt, ha a műfaj születését Peri nevezetes darabjától datáljuk. Ám a szigetországban inkább dívott a masque, ez az álarcos ünnepi játék, amely mitológiai jeleneteket elevenített fel, és legalább annyi prózát kellett a hallgatóságnak elviselnie, mint zenét. Az olasz opera lehengerlő hatása Purcell születésének idején a masque-okban is megmutatkozott: aképpen, hogy azokba recitativok, deklamált ariosók kerültek. Purcell semi-operáinak ugyanakkor előképei az angol bárd színdarabjainak zenés átdolgozásai is. Mint annyi minden más - a konyhától a labdajátékokon át az ablaküvegezésig - Angliában az opera műfaja is sajátosan fejlődött: de az angol opera Purcell után megtorpant, nem kristályosodott ki egy speciálisan angol változat.

Az angol opera tehát nem érett be: Purcell bár talált követőkre, azok vagy nem bírtak elég talentummal, vagy felhagytak az operaírással, és - mint tehetséges magyar régi zenés karmesterünktől, aki a Purcell művét folytató szerző ügyében volt szíves eligazítani, megtudtam – életük jelentős részét egy tóparton üldögélve pecázásnak szentelték. Aki a zenét a horgászatért feladta, a címlapon társzerzőként is megjelölt John Eccles - ő szerezte a Dido 1700 címen játszott mű egy részét. Ő az, aki továbbvihette volna a stafétát és méltó utódja lehetett volna Purcellnek, aki a Szeget szeggel bemutatójához az elveszett zenéket pótolta. Purcell művének ugyanis fennmaradt a szövegkönyve, de nem maradt fenn hozzá a zene. Philip Pickették tehát Eccles rekonstrukcióját húzták elő, ami persze azt a látszatot keltheti, hogy nem voltak elégedettek a ma bevett formával. Erről szó sincs: a mű tulajdonképpen egy kísérlet eredménye.

A Globe Színház újjáépítése után Pickett kapta azt a feladatot, hogy a megzenésített Shakespeare-műveket rekonstruálja. Erzsébet korának zenéjét bemutató lemezeit a Globe zenekarának élén vette fel. A kísérlet tehát abban áll, hogy a Didót masque-osítva (semi-operásítva), megpróbálja bemutatni, hogyan alakult az angol zene Purcell halála után. Mi lett vagy lehetett volna belőle. És miért söpörte le e hagyományt az asztalról az Eccles után következő nagy, importált szerzők generációja (Händel Semeléjének szövegkönyvét korábban Eccles is megzenésítette).

Jelenet a londoniak Dido-produkciójából.

Mindebből következően a Dido 1700 előadásával Pickett és az énekesek visszatértek a masque gyökereihez is; az áriák nem egy esetben deklamált ariosók lettek, amit a színpadon láttunk, az pedig legalább annyira színjáték, mint opera. Az énekesek tehát nem áriáztak, hanem előadták a darabot. Kifogásolható persze így is egynémely énekes, különösen a Belindát alakító Dana Marbach vokális teljesítménye: olyan kiváló áriák mentek veszendőbe miatta, mint a Pursue thy Conquest. Ám a fősúly nem a - minden áron - kiénekelt hangokon, a hangi megformáláson, hanem a szerepformáláson volt. És így válik érthetővé, hogy ennek a színészként tehetséges, gyönyörű izraeli hölgynek, mi keresnivalója volt ebben az előadásban.  

Sir Jonathan Miller, a neves színházi rendező (csak miatta megtelhetett volna a soproni Kulturális Központ Liszt terme) úgy állította színre a művet, mintha nem Purcell-opera, hanem Shakespeare-színmű lenne. Vagy még inkább egy BBC Shakespeare-epizód (ezek zenéjét is Pickették követték el, akárcsak az Elisabeth című film zenéjét).

Az előadás Mark Rowlinson prózájával kezdődött: az 1700-as előadás is e prológgal indult. Az alaphangot megadó – kötetlen és ádázul humoros - prológ után a szereplők bevonultak, majd lejöttek a színpadról, hogy magukat megmutatva bejárják a nézőteret. Ki-ki a maga jelképét hozta, a Béke – később ő Belinda - egy olajágat, Mars (Joseph Cornwell) egy csatabárdot. Mars és a Béke szócsatája közben az éjfekete hajú, fehér inges (jelmez: Eskandar) Béke többnyire sértődötten vagy fanyalogva nézett ki oldalra, áriáit összevont szemöldökkel adta elő.

Dido – Julia Gooding – belépésével azonnal egyértelmű lett, hogy Miller rendezése Dido mellett kötelezte el magát: Aeneas olyan volt, mint egy báb, aki nemcsak a boszorkányok, de saját veszedelmes eszméinek is áldozata: a hazaszeretet nevében – vagyis egy elvont eszme érdekében – hajlandó eldobni magától a szerelmet. Miller rendezésében a darab Dido egyre elkeseredettebb küzdelme Aeneasért és a szerelem realitásáért. Egyre dühödtebben támad szerelmesére, hogy a végén, az Away, away, no, no, away alatt már egyenesen rárontson. Aeneas mégis távozik. Döbbent csönd marad utána.

New London Consort

Majd Dido elénekli híres búcsúdalát (azért sincs e műnek bevett fordítása, mert mint Fodor Géza is megírta, a Remember me… egyszerűen nem ültethető át magyarra): Julia Gooding a neves ária csúcshangjait már csak vibrátóval, megnyomva tudta kiénekelni, így az nem lett olyan megható, mint Emma Kirkby vagy Janet Baker előadásában. Az Aeneast alakító Michael George és a Tengerész, Andrew King énekesként is kiemelkedőt nyújtott.

A rendezés számos remek ötlete – az echózók hátravonulása, a boszorkányok csuklyás ruhája és keresetlensége, a Lélek megszólalása a karzatról – hatásos volt ugyan, de nem eredeti. És az sem biztos, hogy ez a változat - ami kiegészült Mars és a Béke szimfóniájával, Aeneas barátainak megjelenésével, a Tengerészek Prelude-jével és Táncával, a Boszorkányok Táncával, ugyanakkor kevesebb lett Aeneas néhány remek áriájával – jobb, mint amit hallani szokás magyar koncerttermekben.

Pickett együttese e mű játékosságát és pasztorális vonásait is megmutatta. A tucatnyi tagra redukált zenekar a színpad bal oldalán húzta meg magát, a hegedűsök természetesen álltak – igaz a második hegedűs olykor a székére térdelt – elől a csembaló kapott helyet: Pickett nagyon sokszor nem vezényelt, csak élvezte, mondta magában a szöveget. A zenekar első hegedűse lazán, attraktívan, már-már flegmán játszott. Mellette az első részben az új flötés foglalt helyet – e poszton a Sopronban kurzusukat tartó Anneke Boekét is hallhattuk. A vonósok mögött ültek a fúvósok (az előírások eredetileg fúvósszólamot nem is tartalmaznak), és a szerpent játékos. Ezt a nehezen kezelhető, komikus hanghatásokat is előidéző jószágot (mintha tangóharmónika és duda keresztezése lenne) ritkán hallhatjuk hazánkban.

Vö. Mikes Éva: A huszonötödik / Soproni Régi Zenei Napok 1. 
Albert Mária: A királynő rejtélye