Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

IDŐNK LATMOSBAN

Kemény István: Kedves Ismeretlen
2009. jún. 1.
Az elsősorban költőként ismert szerző Könyvhétre megjelenő nagyregénye úgy váratlan fejlemény az életműben, hogy közben mintegy természetes következménye is a korábbi munkáknak. URFI PÉTER KRITIKÁJA.

Váratlan, hiszen Kemény István eddigi prózai munkái kerülgették a regényformát, mint a forró kását. Az ellenség művészete (1989) terjedelmére nézve ugyan kisregény, de középső részét leszámítva inkább egymás mellé sorolt versprózák gyűjteménye, mint összefüggő szöveg. A nehezen olvasható, ma inkább kísérletként érdekes, túlzsúfolt szövegtér után a Család, gyerekek, autó (1997) tárcái már gördülékeny, letisztult nyelven szólaltak meg, nagy mesélőkedvvel – de a kisforma keretein belül. Ugyanakkor Kemény költészetének ismerőit aligha lepi meg a könyv megjelenése, hiszen az olyan, a kortárs lírán belül ritka közvetlenséggel és következetességgel tematizált kérdések, mint haza, történelem, gyilkosság és halál, ifjúság és öregség, illetve a versek epikus jellege már előre jelezték a regény születését, amely immár nem kísérlet, hanem erős szerkezetű, szépen végiggondolt, hogy azt ne mondjam: klasszikus regény.

kemeny kedves ismeretlenIgen, jelentem, itt is erről van szó: fiatalság, bolondság, szabadság, szerelem és a múltnak kútja – kicsit gonoszkodva így foglalhatók össze a szereplőket és az elbeszélőt foglalkoztató gondolati gócpontok. Krizsán Tamás visszaemlékezéseit olvassuk, aki a hatvanas évek elején születik, és a rendszerváltásig nagyjából minden megtörténik vele, amit elbeszélni érdemes, és amit – napjainkban, laptopja fölé hajolva – meg is ír. Önéletrajzi könyv, persze, de inkább egy generáció (természetesen fiktív) önéletrajza, sőt: önlélekrajza, egy generációé, amely úgy érzi, hogy a „Nagytörténet” után, de mégis az „utolsó emberi évszázad végén” él. Míg az Élőbeszéd verseiben a történelem gyilkosságok sorozataként, tragikus folyamatként lép elénk, addig a regényben egy kisszerű kor kisszerű figurái keringenek egymás körül, nincsen tündöklően tiszta, de nincsen velejéig gonosz karakter sem. Az Élőbeszéd „dédelgetett kedvencei”, a démonikus múlt metaforái, a nácik itt már csak ijesztő kísértetek, a személyes és a közösségi múlt árnyaitól, a minden embernek kijáró „stáblistától” szabadulni képtelen szereplők képzeletének elmaradhatatlan vendégei („mindig Hitler jön a végén”). De ez már nem igazi tudás, ez az ország – ahogy azt az egyetlen majdnem-gonosz alak, Patai mondja – Latmos, a felejtés földje, ahol „úgy felejtünk, mintha fizetnének érte” – idézem most már az Élőbeszédet.

A regény szerzője tehát Tamás, aki azért írja meg történetét, hogy értelmet adjon az életének, hogy bosszút álljon a családjáért, hogy megértse önmagát (25.o., 459.o.). Ugyanakkor hamar nyilvánvalóvá válik, hogy nem memoárt ír, nem családtörténetet, hanem regényt, méghozzá mindentudó elbeszélővel. Ez az elbeszélő azonban nem külső szemlélő, folyamatosan reflektál saját szándékaira, szereplőihez pedig szenvedéllyel viszonyul (szerelme előző pasijának nevét például dühből le sem írja). Sajnálatos módon hajlamos az okoskodásra, a nagy ívű konyhafilozófiára (az emberiség sorsáról például), a hangzatos és elcsépelt szentenciákra („álmodozni jó”, „nőni, nőni, nőni, hogy ne legyek már gyerek”). Előbbiek a könyv légköri viszonyai közt sokszor értelmet nyernek, de a (szerencsére ritka) intertextuális viccelődésről a továbbiakban mindenképpen lebeszélném Tamást: „Aki nem akarja, hogy portás légy, portási állást szerez majd az teneked.” (144.o.)

A különböző betétekkel – levél, napló, vers, cetli – teletűzdelt szöveg olvastatja magát, az olvasás ritmusát pedig a lassabb részek és a hirtelen ritmusváltások jó érzékkel kimért váltakozása adja. Bravúrosak a történet egy kimerevített pontján felskiccelt mikroportrék, amikor a jelenet közepén felvillan egy-egy szereplő múltja és/vagy jövője: „És elkezdődött egy újabb házasság története, ahonnan minden kifelé mutat, kivéve a gyerekeket és a majdani közös sírhelyet.” (320.o.) Tamás sokszor már-már túl udvarias az olvasóval, ilyenkor szúr be pár esetlen, narratív funkciójú töltelék-mondatot („itt muszáj megállnom, és egy pillanatra magukra hagynom őket félhomályos asztaluknál…” 244.o.), vagy nem rest, és elmagyarázza, milyen elvek szerint (nem) működött a szocializmus munkaügyi politikája (261.o.). Mindez természetesen felróható Tamás hibájaként (és erényeként), hiszen a megszövegezésnek van egy (talán kevéssé kimunkált) önjellemző karaktere, mármint, hogy Tamást nem csupán az explicite önmagáról szóló állításokon keresztül, hanem áttételesen, regényének sajátosságai által is megismerjük – de a gyengébb részeken bosszankodó olvasót ez aligha vigasztalja.

Annál inkább a takarékosan, mintegy mellékesen adagolt humor, például a franciatanárok jellemző lábszagáról szóló passzus (318.o.), vagy az egyébként gyönyörű főhősnő, Emma jellemzése, akinek „olyan távol voltak egymástól a szemei, hogy valószínűleg csak félrehajtott fejjel tudott olvasni” (251.o.). Figyelemre méltó a Duna, Budapest és a család otthona, Nyék mitizálása, a néhol a mágikus realizmusnak hívott valamire emlékeztető, visszatérő képek a vízgyűjtő területét éjszakánként meglátogató folyóról, a lélekkel bíró városról vagy a szemünk láttára fel- és leépülő faluról. Lakosainak, a minden heroizálástól mentesen megjelenő embereknek is megvannak a maguk titkai, démonai. Ez lehet a forradalom, maga a Duna, vagy éppen a magyarságuk: Tamásnak Magyarország egyszerre „elátkozott táj” és „a történelem legnyugodtabb és legbiztonságosabb zuga”. De mindenesetre probléma. Egy számomra alapvetően érdektelen kérdésfeltevésű probléma.

De a helyzet nem ilyen egyszerű. Gazdag és ellentmondásos könyv Kemény Istváné. Hadd idézzem a mottót: „Minden igaz, meg persze az ellenkezője is, de azért főleg minden”. Semmitmondó hülyeségnek tűnik, gondolom. Én viszont azt mondom, visszanézve, hogy ez a könyv lényege, és szép és igaz. Mert a Kedves Ismeretlen azonosulást kíván az olvasótól, elfogadást, a saját előítéleteinek újragondolását, és – nem úszom meg – szeretetet. Ami bennem működött. De enélkül ez a szöveg felrobban, vagy megmarad „érdekfeszítő”, „ügyes kézzel megírt” átlagprózának.

Vö. Dunajcsik Mátyás: Félhomályos évek 
Beck András: A próza vakfoltja 
Benedek Anna: A különc 
ÉS-KVARTETT (Bárány Tibor, Gács Anna, Károlyi Csaba és Szilasi László) a kötetről

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek