MESE HAB NÉLKÜL

Sebestyén Éva: Kaland és kutatás Afrikában. Magyar László életrajza

Két használt rövidnadrág, hét vasaló, egy használt fogkefe, egy vertfalú ház és 45 rabszolga. Csak néhány abból a meghökkentően hétköznapi, mégis kalandot sejtető vagyontárgyból, amely az egyik legjelentősebb magyar Afrika-kutató, Magyar László hagyatéki listáján szerepel. FÜRTH ESZTER KRITIKÁJA.

Sebestyén Éva kíméletlen alapossággal hántja le a legendákat a mi Indiana Jones-unkról, hogy végül ne maradjon belőle más, mint egy érzékeny, hazafias, a világhírről lecsúszott furcsa ember töredezett képe.

Magyar László portréja

Magyar László egy afrikai uralkodó lányát vette el feleségül, oroszlánra vadászott, feltérképezte a Kongó folyó mentén élő menekült rabszolgák telepeit, és papírra vetette jó néhány tolldíszes fekete harcos és kecsesen ívelt hadi balta képmását. Talán nem meglepő, hogy hamar legenda lett belőle, legalábbis itthon. Magyart ugyanis, bár afrikai felfedező munkássága világviszonylatban is kiemelkedő volt a XIX. században, kevéssé ismerték és ismerik a mai napig Európa más országaiban. Ennek egyik oka, hogy a felfedezései fontosságát felismerő utazó önzetlen hazafiságból kizárólag Magyarországon, magyar nyelven volt hajlandó publikálni. Így elkerülte a mind angol, mind portugál részről felajánlott gigászi megbízásokat és a világhírt, a korban nem kifejezetten rózsás magyar helyzet miatt pedig a hazai elismertséget is.

Magyar Lászlóból sem általános iskolai földrajzlecke, sem hollywoodi szuperprodukció nem lett, lett viszont hazai ifjúsági-regény hős és életrajzíróknak szóló kihívás. A korabeli hírnév hiányában alig tudunk róla valamit, ezért a titokzatos életrajzot félelmetes afrikai kalandokkal és összeesküvés-elméletekkel egészítette ki az utókor. A Magyar-mese része Németh Imre jumurdzsákosan Don Madzsarként szólított rettenthetetlen regényhőse, valamint a Magyart kutató életrajzírók viszontagságos sorsa, mint például az utazó titokzatos halála után szaglászó, végül egy orrszarvú által halálra gázolt Torday Emil esete.

Sebestyén Éva célja, hogy megtisztítsa a kutatót az őt övező legendáktól, és rendet teremtsen a Magyar László körüli zűrzavarban. Alapos levéltári munkát végzett, összegyűjtött minden fellelhető anyagot, átnézve a dokumentumokat az MTA Kézirattárától a Portugál Külügyminisztérium Levéltárán át a Benguelai Kerületi Bíróságig. Szinte retteg attól, hogy elődeihez hasonlóan ő is Magyar László „regényes életrajzát” adja közre, és összefüggő, lineáris történetté olvassa az összegyűjtött leveleket, számlákat és egyéb nyomokat. Ennek megfelelően nem is szerkeszti kronologikus rendbe a feltárt adatokat, hanem olyan gócpontok köré csoportosítja az anyagot, mint Magyar tudományos intézetekkel fenntartott kapcsolata, könyve és életkörülményei. Az életút fragmentáltságát fokozza, hogy Sebestyén a könyv második felében magukat a megtalált dokumentumokat, az elfeledett leveleket is közreadja. Az elemek persze így is koherenciát alkotnak, viszont kirajzolódnak a mozaikdarabkák, amelyek tovább rongálják egy egységes, kalandregénnyé összeolvasható életút megkonstruálásának lehetőségét.

A Magyarról kapott kép nemcsak töredezett, hanem helyenként kiábrándító is. A biéi király lányának férjéről és az angolai folyók rettenthetetlen feltérképezőjéről alkotott hősi alakot szanaszét zúzza, hogy élete alkonyán a levesből a csirkét sem bírta megenni, és napokig székrekedés kínozta. Sebestyén Éva kíméletlenül listázza Magyar leghétköznapibb helyzeteket lefestő leveleit is. A legrészletesebb képet erről a valóban létezett, minden mágiától mentes emberről a hagyatéki levélből kapjuk. Kínos részletességgel mazsolázhatjuk végig a használt zoknik és inggombok listáját, hogy végül kalandos vagyontárgyakra kiéhezve megkapjuk a 45 rabszolga névsorát, köztük a gyerekes Delfinával és az egyik szemére vak NGuibéval.

Sebestyén Éva lerombolja a legendás utazó és kalandor képét, helyette viszont kárpótol minket a tudós jelentőségének kidomborításával. Kiemeli, hogy résztvevő megfigyelésével, a helyi kultúrába való teljes beágyazódásával Magyar úttörő volt az etnográfiában. Úti beszámolói pedig nemcsak földrajzi, de gazdasági szempontból is kincset értek a korban. Jól mutatja ezt az a portugál felajánlás is, amely busásan támogatta volna Magyar útját az Angolát Mozambikkal összekötő útvonal feltérképezése céljából. Szintén kiemeli Magyar hazafiságát, amelynek köszönhetően visszautasította, hogy akár angol, akár portugál támogatással érjen el sikereket. (Ezekre a teljesen érthetetlen, támogatást visszautasító döntésekre kapunk magyarázatot az MTA-val folytatott levelezésből.) A könyv elemző részének végén Magyar és életének főbb szereplői írásáról grafológiai elemzést is kapunk, ami a kutató személyiségét hivatott közelebb hozni, döntéseit próbálja indokolni; hús-vér alakot azonban ettől a résztől sem kapunk.

Sebestyén kitölti a titokzatos életút hiátusainak egy részét, a misztikumtól és kalandosságtól a racionalitás felé billentve a Magyar Lászlóról bennünk élő képet. A könyv címének ígéretével szemben azonban kalandról szó sincs. Egy rövid intermezzo erejéig, a szerző mégis enged az elveszett ereklyék fosztogatói csábításának, amikor az elaknásított Bengualai Járási Bíróság Kézirattárában végzett kutatásáról számol be. Elmeséli, hogy az elhagyatott, sötét raktárban, amelyet csak egy zseblámpával világított meg, hirtelen beszakadt a lépcső, és ő a nyitott bejárati ajtó mellé zuhant. Itt a beáramló fény épp azt a polcot világította meg, ahol a Magyarra vonatkozó iratok lapultak. Azonban a passzentos bőrnadrágban feszítő kalandornőkkel szemben Sebestyén nem egy misztikus alak kincseit találta meg, hanem egy Angolában felejtett magyar utazó életének hétköznapi dokumentumait.