Thomas Pynchon: Súlyszivárvány
2009.05.13.

Pynchon Súlyszivárványának hőse a V-2 típusú ballisztikus rakéta; röppályájának két pontja közti villanásnyi időben bomlik ki a közel 800 oldalas regény kozmikus világértelmezése, modernitás- és (b)irodalomkritikája. ORBÁN KATALIN KRITIKÁJA.

S a hangsebességnél gyorsabb csodafegyver fejlesztéstörténetében láthatóvá válnak a II. világháborús színfalak mögött alakuló új világrend csikorgó alkatrészei, a történelem. „A sínek immár más hálózatokban futnak.  Ami rombolásnak látszik, az valójában a vasúti terek más célokra való átformálása” (259.o.). A V-2, ez a mitologikussá növesztett irdatlan vasdarab, a fejlett nyugat összes sötét vágyát, fantáziáját, életveszélyes jobbítási programját megtestesítő, egyre inkább önmagává váló és mindent magába olvasztó tragikus hős. Van egy komikus ikerpárja, szerencsére, mert enélkül a könyv nemcsak vicces, de okos sem lehetne. Tyrone Slothrop hadnagy, a különféle portyázó hordák, kémek, seftelők és hontalanok közt csetlő-botló antihős számtalan alakváltozatban és jelmezben bóklássza és (betét)dalolja végig a cselekményt, miközben képtelen kalandok során át, s a látszat mögött fölsejlő mélyebb összefüggések bűvöletében igyekszik felderíteni, hogy ki vagy mi kötötte össze sorsát (és, ami ennél kínosabb, rakétára leginkább emlékeztető testrészét) a V-2-vel.

A könyv tragikus és komikus olvasata köszön vissza az egyik berlini jelenet emlékezetes zeneszerzővitájában is – „Rossini ... 36 évesen nyugalomba vonult, hízott és nőzött, míg Beethoven életét áthatotta a tragikum és fenség” (440.o.) –, csak a Súlyszivárvány egészében ez nem vita, egyszerre és elválaszthatatlanul szól mindkettő. Ahogy egyszerre íródik össze egy klasszikus modern történelmi nagyregény, számtalan érzékletesen felidézett helyszínnel és szereplővel Angliától a kirgiz sztyeppéig, és íródik szét a posztmodern szöveg, amelyben Slothrop, rejtélyes rakétafüggő merevedésével egyetemben, csak egy halványuló jel, míg maga a szöveg „fenséges dinamikus alakzatokba rendeződik”, mint a levegőben szálló por a megfelelő megvilágításban (255.o.). Thomas Pynchon őrületes tudásanyagot mozgat, melynek nagy része akár igaz is lehet, a korabeli hétköznapi élet rágógumi-csomagolópapíros részleteitől a pszichológia, fizika, vegyészet (mit is tagadjuk: minden létező tudományág) történetének anekdotává színesített epizódjaiig, s a burjánzó enciklopédia pengeéles részletei a hallucináció meggyőző erejével hatnak.

Ez a könyv lett most a miénk, hála a Magvető Kiadónak és Széky János fantasztikus, hősies fordításának. És ez a könyv most lett a miénk, lemaradtunk róla, hála a korábbi kiadáspolitika kifürkészhetetlen útjainak. Thomas Pynchon tökéletes példa arra, hogy milyen különös fénytörésben mutatja a háború utáni amerikai irodalmat a magyar könyvkiadás a maga bejáratott szerzőivel. Akiknek szép lassan felépült a magyar életművük, többnyire igazán jó írók; Pynchon, akié láthatatlan maradt, nem fér be az elsővonalbeli szerzők közé, hanem ott áll valahol az első vonal előtt, megkerülhetetlenül, mint egy barokk nagyszekrény (meg sem lehet tőle szabadulni, mert nincs, aki odébb tudná tolni), s közben súlyát meghazudtolóan illékony és megfoghatatlan – talán ezért is hozza menetrendszerűen lázba az amerikai irodalmi életet, hogy átlag tízévente vajon mivel áll elő. Odahaza is úgy van, hogy nincs: nem nyilatkozik, nem fényképezkedik, nem jelenik meg, nem vesz át – és nem az álnév- és önleleplezés máshonnan egyre ismerősebb és kiszámíthatóbb marketingjátékát játssza, hanem hosszú távon azon dolgozik, hogy kiradírozza magát a talán legnagyobb élő amerikai prózaíró könyvei mögül. Itt viszont csak úgy nincs (most már talán úgy kell mondanunk, hogy nem volt), mint aki nincs a helyén, mert elfelejtették lefordítani. A megkésettség jóvoltából most föltehetjük azt a kérdést, hogy pontosan mi marad egy kultikus szerző korszakos jelentőségű főművéből, ha 35 évvel később érkezik meg, amikor már el is múlt mindaz, aminek forradalmi hírnöke volt. Ezt a kérdést persze az dönti el, hogy csak egy korszak reprezentatív főművéről vagy remekműről van-e szó.

Akkor annyira „olvashatatlan” volt, hogy a feldúlt Pulitzer-bizottsági tagok megvétózták a már megszavazott díját. Mi most egy sokkal könnyebben olvasható, ismeretlenül is ismerős, XXI. századi Pynchonhöz jutottunk. A könyv politikájából a hatvanas évek tudatmódosító ellenkultúrája, a kívülállás, a társadalom hálójából való szabadulás, a szabad tér nagy amerikai toposza („mégiscsak el kell lépnem nemsokára az indián föld felé, mert Sally néni adoptálni akar, és meg akar civilizálni, abból pedig már elegem volt, és ki nem állom”, búcsúzott Huck Finn), a mérhetetlenül sok dugás és a nagy perverziókavalkád klasszicizálódott, és – megnyugodhat a Pulitzer-bizottság - egyre inkább „csak” az irodalom látszik belőle. Viszont az alternatív világföldrajzóra, a világ még kevéssé átlátható nagy átrendeződése, a Nyugat küldetésének újragondolása elég hideglelősen aktuálisnak tűnik. „A gyarmatok az európai lélek kert végi budijai, ahol a csákó letolhatja a gatyáját, és ellazulhat, és élvezheti a saját szara bűzét”, mondja a narrátor, mikor épp a Délnyugat-Afrikából áttelepített, s európaivá lett hererók történetét meséli. A természet leigázása és a kolonializáció kultúrtörténetének a szartól a költészetig ívelő megszövegezése ebben a könyvben itt és most a globalizáció perspektívájából is olvasható és olvasandó.

Thomas Pynchon
Thomas Pynchon
Ez az új Pynchon ráadásul az utolsó szóig magyarul van. A fordító 765 oldalon keresztül bírja szusszal és invencióval a próteuszi narrátor százféle hangütését - hol elsutyorogja tudományos pletykáit, hol mélyen a szemünkbe néz és ránk pirít, hol kicsit idétlenül viccelődik, de azért muszáj röhögni, hol belemerül álomszerű leírásaiba, és így tovább. És akkor még ott a könyv sok száz szereplője, a paródiáig fokozott tudományos okfejtések és hivatali szabályzatok, a kuplék, a beszélő nevek, és a „lefordíthatatlan szójátékok” áradata. Széky ötletesen és élvezetesen csinálja meg magyarul ezt a sodró nyelvi folyamot, amellyel az olvasó éppúgy vitetheti magát, mint az eredetivel. Zeneileg tökéletesen működik a könyv, és tartalmilag is elég pontos, ami ilyen enciklopédikus anyagmozgatás esetében még akkor is nagy teljesítmény, ha (utolsókból lesznek az elsők!) könyvtárnyi szakirodalom áll a fordító rendelkezésére, igaz, abban is található jó néhány tévedés. Az egyik regénykalauz szerint például Dr. Géza Rózsavölgyi családneve magyarul „gonosz völgy”-et jelent. No lám.

Ezzel együtt sok minden kimaradt. Jobban sikerült a stílusregiszterek lekottázása a hétköznapi hablatytól a magas poézisig; a dialektusra, akcentusra vagy egyszerűen egyéni beszédstílusra épülő jellemzés viszont néhol elsikkad vagy erőltetetté válik. Ennél fájóbb, amikor olyan viccek olvadnak bele majdnem kivehetetlenül a szövegbe, amelyek a könyv olvasásához, értelmezéséhez is kulcsot jelentenek. Ilyen veszteség néhány regényfilozófiai természetű tréfálkozás az olvasó kontójára, amikor egy-egy komplett narratív betétről, szereplőgárdástul, egyszercsak kiderül, hogy egy szóvicc kedvéért jött létre, azaz kiderül, hogy valójában nem történet, amit olvastunk, hanem csak nyelv. A cím fordításával – sokakkal ellentétben – sikerült megbékélnem, szinte már meg is szerettem; a gravitáció a magyarban, fájdalom, nem hozza eléggé a komor emelkedettség, ünnepélyes komolyság és a veszély konnotációit. Viszont a híres, emblematikus első mondat V-2-es rakétája kolosszálisan félrehord. „A screaming comes across the sky” – ez a személytelen felütés a Súlyszivárvány posztmodern szövegfilozófiájának alaphangja; személyessé tétele („Sikolt feléd az égen át”) kisebb fajta bűntény, s épp a legfélelmetesebb momentum vész el az így átértelmezett mondatból, nevezetesen, hogy a hang külön érkezik, a hangsebességet átlépő rakéta becsapódása után, amikor már, ha épp nem volt szerencsénk, meghaltunk.

Ezek az apró panaszok eltörpülnek annak hordereje (gravity) mellett, hogy ez a könyv végre-valahára olvasható magyarul, ráadásul ilyen jól. Bevallom, féltem, amikor kezembe vettem a magyar kiadást, nem olyan lesz-e, mintha most, harmincöt év után mégiscsak megkapnám azt a pedálos piros kisautót, amire valaha hiába vágytam – nagy elégtétel, de most már nem tudnám igazán kihasználni. A félelem alaptalannak bizonyult. Megkaptam, én sem értem, hogyan, de pont beleférek, és bizony öröm hajtani.


Vö. Bolla Ágnes: Súlyszivárvány 
Bori Erzsébet: Teremtő paranoia 
Szalai-Burszán Balázs: A jó matekos megoldja, és élvezi / Interjú a fordítóval 
Bényei Tamás: Több mint ballisztika 
Sirbik Attila: Paranoidtér postakürttel 
Varga Betti: Az egész egy nagy paranoiamocsár

Szerző:  Thomas Pynchon,  Cím:  Súlyszivárvány,  Fordító:  Széky János,  Kiadó:  Magvető,  Kiadás éve:  2009,  Terjedelem:  765 oldal,  Ár:  4990 Ft
Megítélt támogatás: 0 Ft
Nem kért támogatást