 Zuco 103 |
A két együttes találkozása egy színpadon szinte már a szürrealizmust definiáló abszurd közhelyet idézte – de mint a végére kiderült, senkinek sem fájt a dolog. Az estét nyitó Zuco 103 tulajdonképpen már az eredetét tekintve is érdekes formáció: egy brazil énekesnő (Lillian Vieira), egy német billentyűs/elektronikai varázsló (Stefan Schmid) és egy holland dobos (Stefan Kruger) hozta tető alá bő évtizede. Ez a hármas, hol máshol, mint éppen Belgiumban talált egymásra, s egyben közös kiadóra is a finoman összerakott fúziós-jazzgroove zenékben utazó – és most ne ijedjenek meg! – Zuriguiboom személyében. A latin hatások, a jazz/funk örökség és az elektronikus tánczene egymásra eresztése alkalmanként nyerő recept lehet – így történt ez a csütörtöki Zuco-koncerten is. Az életvidám és kellően nagy hanggal megáldott brazil hölgy nem csak énekével, de belülről áradó természetességével és ösztönös mozgásával is magával ragadta a kezdetben bávatag publikumot. Tudjuk, ez a latin előadókról elmondható legósdibb közhely – csak éppen az esetek igen nagy részében mindez, a fene tudja miért, de működik.
A három kísérőzenész (a fentieken túl még egy basszer csatlakozott a csapathoz) dolga nem volt más, mint kellően táncolható alapokat varázsolni a vokalista Lilian és a b. közönség talpa alá. Óh tudjuk, ez a műfaj nem éppen formabontó radikalizmusáról híres – de jelen esetben már a zsánerek és kötelező gyakorlatok hibátlan elővezetéséért is jár a piros pont. A latin-jazz melódiákra (élőben, hangszeresen!) performált drum and bass, majd deep house tánczenék pedig mind önfeledtebb táncmozdulatokat s végül egy egészséges visszatapsot váltottak ki a publikumból (melynek igen jelentős része amúgy egyik fellépő zenekart sem ismerte).
 Vive la Féte |
És hogy John Cleese Monty Python-béli szavajárását ismételjük: "And now for something completely different!" A Vive la Fête ugyanis egészen más irányokból érkezett, az előzőektől teljesen különböző zenei hatásokból dolgozik – csak egy a közös: az ő zenéjükre sem lehet mozdulatlanul végigállni egy koncertet. A zenekar (ez egyik legsikeresebb és legismertebb belga-flamand elektropop/clash/punk formáció) legendája sokak számára ismert: tizenkét éve került össze Danny Mommens, a dEUS akkori basszusgitárosa és az elbűvölő, néha meg egészen vadító szőke énekeslány, Els Pynoo. Azóta öt sikeres album, megannyi maxi és számtalan sikeres élő fellépés van mögöttük – nyugodtan mondhatjuk, hogy a budapestit is beírhatják ezek közé. Az egykor elektropop-duóként indult VLF ma már komplett zenekar gitárossal (maga Mommens, korán megöregedett emóst idéző outfitben), billentyűssel, dobos-basszer ritmusszekcióval. Középen, nyakig harisnyában, Pynoo kisasszony, aki ezúttal (is) afféle orfeumi (esetleg kabaré-) csillagnak öltözött, szőke hajával pedig valósággal kirítt a feketében (és elképesztő hajkompozíciókban) pompázó zenekar karéjából. De mindez csak merő külcsín, ehhez jött egy olyan dinamikus, élő megszólalás, amire gátlástalan ugrándozásba, de legalábbis ritmikus térdhajlításba kezdett, aki élt. A csapat mindig is vastagon merített a nyolcvanas évek excentrikus elektropopjából, no és a new wave/poszt punk gitárzenékből, ehhez jön még a kortárs (sokszor magukban is retro-jellegű) elektroid tánczenék hatása – ha mindezt jól keverik és tálalják, úgy a menünek egyszerűen nem lehet ellenállni.
Persze a produkcióban sok a szándékolt déja vu: ismert szintivarázslók és goth/pop gitárzenekarok futamai juthatnak az eszünkbe, ráadásul a szerzemények jó részében felismerhető ugyanazon sikeres recept – de hát egy estén át még bízvást ki lehet bírni ennyi idézetet és önismétlést. Pynoo kisasszony is tartja magát a punk-idők óta klasszikusnak számító tradíciókhoz: a hagyományos értelemben persze nem tud énekelni, de ez kit zavarna. A produkcióhoz éppen ez a (némileg tán Miss Kittinével párhuzamba állítható) orgánum kell, ráadásul a VLF semmivé válna az Els Pynoo-ból áradó határozott, vadócul kislányos erotika nélkül. S a végére még marad némi csattanó is: a notórius feldolgozásairól ismert (Pynoo-t a fináléban már csak vizuális hatáselemként bevető) zenekar elővezet egy parafrázist a Jesus Christ Superstar főtémájából. Erre következik a Popcorn című, eredetileg 1972-ben a Popcorn Makers (!) által lemezre rögzített proto-szintipop klasszikus elektropunk verziója s végül az Iggy-féle Stooges I Wanna Be Your Dogjának egy különösen ihletett adaptációja, ezúttal Mommens vokáljával. Ráadás ezek után fölösleges: amit addig nem játszottak el, azt ezek után kár is volna meghallgatni.
Kapcsolódó cikkeinket a Flamand-Holland Fesztiválok 2009 gyűjtőlapon olvashatják.