Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

VALLOMÁSOS ZENETUDOMÁNY

Hans Heinrich Eggebrecht: A Nyugat zenéje. Folyamatok és állomások a középkortól napjainkig
2009. máj. 2.
A nagy német zenetudós munkája a 20. század talán legmegkapóbb zenetörténete. Szakmailag feddhetetlen, ugyanakkor olvasmányos és elbűvölő, és a mély filozófiai reflexiót szerencsés kézzel vegyíti a vallomásos hangvétellel. Magyar kiadása komoly könyvkiadói tett. CSONT ANDRÁS ÍRÁSA.

Hans Heinrich Eggebrecht (1919-1999), noha freiburgi professzor, a 20. század egyik legnagyobb német zenetudósa volt, sajnos eléggé ismeretlen hazánkban – eddig egyetlen vékonyka kötete jelent meg magyarul, a Carl Dahlhaus társaságában írt Mi a zene?. Bár már látnánk a magyar boltokban is a Mahlerről szóló monográfiáját vagy a Beethoven-recepciót tárgyaló rendkívül izgalmas kis kötetét! De ne legyünk telhetetlenek, A Nyugat zenéje megjelenése így is kisebbfajta ünnep a klasszikus zene iránt mélyebben érdeklődő olvasónak.

A remek munkát végzett kiadó (emeljük ki a roppant nehéz feladatukat nagyszerűen ellátó fordítók, Czagány Zsuzsa, Ignácz Ádám, Nádori Lídia nevét), a fülszövegben meglehetősen találóan hasonítja a kötetet Szerb Antal irodalomtörténeti munkáihoz, hiszen itt is gáncsolhatatlan és átfogó tudás párosul az előadás lefegyverző közvetlenségével. Eggebrecht már az előszóban megadja műve idevágó alaptézisét: „Ez a könyv nem a szokványos értelemben vett zenetörténet (…); abból a gondolatból indul ki, hogy az egyén, a valós, a konkrét ember számára a zenetörténet nem az, amit lehetőség szerint a maga teljességében a könyvekben talál, hanem az, amit magáévá tett és sajátjaként magában hordoz, s csak azt teszi magáévá, amit maga megtapasztal, átél. (…) E maxima először a szerzőre, saját magamra vonatkozik: csak azt hozhatom közel az olvasóhoz, amihez magam is közel kerültem.” Abszolút szubjektív, ámde mégsem teljesen önkényes válogatást kapunk így, hiszen Eggebrecht érdeklődési köre, megélési horizontja roppant tág, és ezért kevés olvasó távozik majd kielégületlenül.

eggebrecht minta vegsoA kötet felépítése is szokatlan. Az egyes, szigorú értelemben vett történeti-ismertető, vagy műelemző fejezetekhez úgynevezett elmélkedések kapcsolódnak, többek közt ilyen címekkel: Arról, hogy a zenével vissza lehet élni; Mi az, amitől a zene olyan szép lesz?; Értelem és tartalom a zenében. A legutolsó, egy tudóstól mellbevágóan vallomásos hangulatú elmélkedő fejezet címe: Ki vagyok én?. És noha egy magisztrális munkában ez meghökkentő, Eggebrecht konfesszióját, mondhatni önfeltárulkozását (többek közt gyermekkori emlékeit evangélikus lelkészként működő apjáról) mégis megértéssel fogadhatjuk, sőt úgy érezhetjük, az tökéletesen beleillik nem személyes, a történelemre, pontosabban a történetírásra vonatkozó koncepciójába. Szerinte ugyanis a „történelem anyaga annak végtelen bősége és sokértelműsége következtében csak egy Én, a történelem mesélőjének énje révén mondható el és önthető formába”. Ebből (is) következően Eggebrecht nem hisz a tartalom nélküli zenében, nem osztja tehát Hanslick vagy Stravinsky szélsőséges véleményét, miszerint a zene „nem fejez ki semmit”. Eggebrecht szerint: „Minden zenének nemcsak formája és struktúrája (tiszta zenei értelme), hanem minden zenei formában – már a zenei anyag történelmi helyzeténél fogva is – lakozik valami azon túli. Valamilyen mondanivaló a világról, az emberről és a kettő közötti kapcsolatról.” Ebben a hitben, sőt meggyőződésben írta meg zenetörténetét, és ez a hit sugárzik át az olvasóra is, amikor a tudós sorokat tanulmányozza. Ódivatú humanizmus, ha úgy tetszik. Nekem mindenesetre tetszik.

Az olvasó talán a középkori zenéről szóló fejezeteket búvárolja a legnagyobb figyelemmel, hiszen erről a korszakról alig áll magyarul rendelkezésre komolyan vehető szakmunka. Az esszék rajongói elsősorban feltehetően a Mahlerről szóló írást fogják szeretni; bevallom, nem vagyok nagy híve Mahler művészetének, de Eggebrecht mély, gyönyörű és zenetudományosan tökéletesen megalapozott elmélkedése után hajlok rá, hogy felülvizsgáljam véleményemet. De hát éppen ez a könyv egyik titka: folyamatos gondolkodásra és véleményalkotásra sarkall, miközben csak úgy önti ránk a roppant ismeretanyagot. A kötetet gondosan szerkesztett név- és tárgymutató teszi jól kezelhetővé.

Manapság, amikor sajtóhibáktól hemzsegő, téves fordításban megjelenő könyvek kiadói nyerik a könyvkiadói díjakat, súlyos méltánytalanság, hogy az olyan remek műhelyekre alig figyelnek, mint például a Typotex, mely nagyszerű zenetudományos kötetek egész sorát dobta asztalunkra, legyen elég most megemlíteni Eduard Hanslick esztétikai főművének magyar fordítását. Na de „így foly le a világ”, mondja Hamlet. Ne hagyjuk, hogy így legyen.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek