Eleinte kicsit kényelmetlenül éreztem magam. Például attól, ahogy a szereplők „szemérmetlenül” egymás testi húrjaiba csapnak, hallatszik a csont puffanása és a hús csattanása, de hát Keren és Levi veszélytelenül teszik ezt, mert magas szinten képzett, az erős testiségre építő táncosok, koreográfusok.
 Jelenetkép |
A duó férfi résztvevője, a belga Ugo Dehaes kamaszkora óta tanul táncot David Hernandez, Benoit Lachambre és Saburo Teshigawara iskoláiban, aztán játszott Meg Stuart társulatában, és majd tíz éve alapította kwaad bloed nevű saját formációját. A – legalábbis az előadás ideje alatt – elválaszthatatlannak, szétszedhetetlennek tűnő pár női tagja, Keren Levi izraeli táncos a Kibbutz Dance Company és a Batsheva Ensemble táncosa, aki 1996-tól a holland táncszínházi multikultúrát gazdagítva Amszterdamban dolgozik, és olyan jelentős társulatokkal működik együtt tanárként, mint a már nálunk is vendégszerepelt Wim Vandekeybus világhírű, egyik legjobbként számon tartott tánccsapata, az Ultima Vez.
A közös, Hollandiában létrejött produkciójukban az is különös, hogy ez az első együttműködésük, pedig héjatáncukat nézve azt feltételezhetnénk, hogy alaposan ismerik egymást. Zene nélkül kezdik, bár később megjön az is: a testek egymáshoz koccanása, a hangos lélegzetvétel, a sikkantások, az elhangzó néhány mondat és sóhaj valóságos kis szimfóniává áll össze, majd a feszes futamok után a váltásoknál, nagy megkönnyebbülésre a gépből is szól valami kellemes gitármuzsika.
Két ember, egy férfi és egy nő áll tehát a színpadon, először a háttérben, félhomályban, mintha próba előtt lennének. Aztán előrejönnek jobbról és balról, szembeállnak egymással, elindulnak lassan a másik felé, mint két óvatos szarvas, majd összeakasztják a képzeletbeli agancsaikat finoman, érzékien, barátságosan. Attól kezdve, hogy a fejük búbja először összeér, szinte az egész előadás alatt nem szakadnak el egymástól. Később nagyobb felületen, egész hátukkal, testükkel is egymásba olvadnak, ami az egyre intenzívebbé váló mozgás miatt hihetetlen látványt nyújt, majd vad érzelmek, indulatok is vegyülnek mozdulataikba.
 Jelenetkép. Fotó: Giannina Urmeneta Ottiker (Forrás: Nincs Lehetetlen Fesztivál) |
Teljes a kontakt ezen az estén, a közönség pedig egyre idegesebben figyel: hogyan lehet ennyire pontosan, pusztán a kinesztéziára építve, mérnöki precizitással megoldani minden testi interakciót? Hogy is van az, hogy mindegy, ki ül kinek a fején? A nemek egyenrangúsága most fizikailag valósul meg a táncszínpadon. Tartják, taszítják, vonzzák egymást, a mozdulataik kedvesek, barátságosak, majd gyilkosak. Három, jól elkülöníthető fázisban mesélik el két, egymással ismerkedő, közös utat kereső idegen történetét. Mindhárom etap ugyanabban a ritmusban valósul meg: egymásra találás, feloldódás, ragaszkodás, szabadulni vágyás, beletörődés, csak az egész egyre intenzívebben, egyre bonyolultabb mozdulatsorokkal történik, és végül mindig ott a feloldás – hiába, nem megy egyedül, ezt szeretni kell. Háromszor kezdik újra egymás fürkészését, háromszor mennek végig a lehetetlen, igen látványos testi állapotokon.
Aztán a meghajlás is katartikus, hiszen ennyi akrobatika után szinte kutatja, keresi a befogadó az előadó fizikai állapotában a változásokat. De itt semmi különös, nem folyik patakokban az izzadtság, nem zihálnak hangosan, sőt nyitott, felszabadult arcokat, nem pedig meggyötört ábrázatokat látni. Hol vannak akkor a test határai? Ezúttal tudományos koreográfiai választ kaptunk arra, hogyan erősíti egymást két ennyire különböző energia. Talán csak bűvésztrükk volt az egész, hiszen a dolog tanulható. Amit biztosan láttunk, az arról szól: egyetlen történet sem ér véget, bár minden elmúlik. A nagyon jó és a nagyon rossz is elmúlik, ezért ne fájjon a szív, maradjon inkább a derű.
Kapcsolódó cikkeinket a Flamand-Holland Fesztiválok 2009 gyűjtőlapon olvashatják.