Jelenetképek

A Maria-Magdalena a Wayn Wash Trilógia befejező része, mely a Futurspektiv – Új Flamand Mesterek Fesztivál és a Pendulum színházi ingajárat című programsorozat keretében járt a Trafóban. A trilógia egyes részei a Krisztushoz legközelebb álló alakokra épülnek; Szűz Mária, Keresztelő János és Mária Magdolna azonban nem mint bibliai személyiségek jelennek meg: az előadások a belőlük fakadó, a világot meghajtó őserőket és az alakjukat behálózó szimbólumrendszer energiáját teszik próbára XXI. századi kontextusban. A Maria-Magdalena – különösen az anyát bemutató Maria-Doloreshez képest, melyet korábban már láthatott a magyar közönség – sötét tónusú, a kortárs társadalmat világvége-hangulatban ábrázoló előadás, melyben Mária Magdolna a pusztítás és az újjászületés eredőjeként lép fel, s nemcsak szerelemre, hanem immár fogyasztásra is csábít. A két előadás szerkesztési elve egyébként hasonló: a színpadi történések, a zene, a háttérbe kivetített filmrészletek és a színpadkép mint képzőművészeti installáció egyenrangú összetevőkként hivatottak megsejtetni valamiféle Egészet.

A színpadon ezúttal csak az előadás teremtője és mozgatója, Wayn Traub játszik, akit a színlap Ioquananként (Keresztelő Jánosként) azonosít. Szerepe szerint afféle entertainer, a próféta és a rocksztár egyvelege. Démoni clown-jelmezben vezényli a játékot, az Ördögűzőből ismert hangszínen szól ki a közönségnek, énekével a pusztító-megújító erejű Mária Magdolnát hívja, táncol és (a katolikus istentiszteletre emlékeztető) rítusokat hajt végre: ministránsként csenget és vért tölt át egyik kehelyből a másikba.

A filmvásznon eleinte egymástól függetlennek tűnő, majd – a jelenetekben használt tárgyak és szimbólumok révén – egyre inkább egymásba szövődő történetrészleteket látunk. Egy spanyolajkú kisfiú webtelefonon gyónja meg leküzdhetetlen vonzódását, ördög általi megszállottsághoz hasonlatos szerelmét egy lány iránt. Egy férfi spycam (kémkamera) segítségével térképezi fel az újjászülető és a kapitalizmus felé száguldó Kínát: bejárja a fogyasztói társadalom szent helyeit – a McDonald’s-ot, a hatalmas plázákat, bárokat és diszkókat –, és enged egy egész csapatnyi forrónadrágos prostituált csábításának. Egy fiatal nő értékes, felújítandó ingatlanként mutat be egy apátságot, s az időnként felhangzó velőtrázó női sikolyokat egy Mária Magdolna-szoborhoz fűződő ősi legendával magyarázza. Egy archeológus egész életét és transzcendenshez való viszonyát megváltoztató élményéről mesél: a racionalitást mindenek fölé helyező tudósként ereszkedik le egy barlangba, majd félelemtől összetörve tér vissza. Egy kínai katona egy temetőben tér magához; a képi beállítás – kimerevített fejére erősített kamera szemszögéből követhetjük végig felfedező útját – annyira bizarr, hogy szinte halálfélelmet kelt. Felettesétől rádión kapja az utasításokat, s útja egy romos házba vezet, ahol egy kő alatt fekete jegyzetfüzetet talál, benne saját versével. Az énekes Gabriel Rios webtelefonon beszél Wayn Traubbal: először mentegetőzik, hogy sokáig nem olvasta el a rendező forgatókönyvét, majd lelkes, pszichologizáló előadásba fog a két agyfélteke működéséről, közben világmegváltó gondolatokat felvillantva. „Megvilágosodásában” a filmbéli Mária Magdolna szerepét szeretné megkapni.

Fotó: Szkárossy Zsuzsa

A jelenetek figurái a színpadon megjelenített Wayn Traub-Ioquanan alakváltozatai, vagy ősidők óta zajló történetének szereplői. Az előadás hibája épp ez az önkényes – a rendező kijelentéseinek ismerete nélkül –, zavart keltő magánmitológia, mely a képernyőn időnként feltűnő, kecsesen vonagló apácaruhás kínai táncosnőket a szűz-csábító Saloméval, Mária Magdolna alakjával és az Anyával azonosítja. A színpadon szereplő Ioquanan (Oscar Wilde Salome című drámának értelmezését követve) a szexualitás (és a fogyasztás) csábításának kiszemelt áldozata, akárcsak a kisfiú, a spycames férfi és a Mária Magdolna szobrát kifaragó szerzetes. Ioquanan ugyanakkor Mária Magdolna (és Salome?) tisztaságra vágyó gyermeke is. Ezt a vágyat testesíti meg az entertainer Mária Magdolna visszatértét és pusztítását váró éneke, vagy a kínai katona és a spycames férfi történetében is megjelenő fekete jegyzetfüzet, mely az anyaméhbe, a tökéletes ártatlanság állapotába visszakívánkozó lírai én versét tartalmazza. A tisztaság elérésének eszköze a legkülönfélébb jelenetekben felbukkanó, furcsa alakú kés is: először a kisfiú számol be róla; az eszméletlen archeológusra ezzel a szerszámmal a kezében akadnak a barlangban; és a spycames férfi végül ezzel kasztrálja önmagát.

A Maria-Magdalena szerint tehát a kasztrálás az egyetlen lehetséges válasz a fogyasztást, a szexuális csábítás eszközét piedesztálra emelő társadalomban. Az egyik jelenetben még egy álmegoldást is kapunk: a kivetítő a „visszájára” fordul, s a néző azt hiheti, mindenre választ adó titkok tárulnak fel – ehelyett magas rangú papok hímeznek-hámoznak, üres ígéreteket visszhangzó szólamokat fújnak egy világvége utáni sajtótájékoztatót imitálva. Aztán a képernyő visszafordul, és az előadás folytatódik: a világ vége sem jelent megváltást.

Kapcsolódó cikkeinket a PENDULUM Színházi ingajárat 2009 és a Flamand-Holland Fesztiválok 2009 gyűjtőlapokon olvashatják.

Vö. Nánay István: Közhely-panelek 
Nánay Fanni: Okkult opera és a rejtélyek