A Pendulum ingajáratban ugyanis szinte csak olyan produkciók kaptak helyet, melyek a mi tradicionális színházfogalmunktól fényévekre járnak. Az első kilengés sikeresnek mondható.
Igaz, amennyiben a mindenkori produkció elfogadja azt a meghatározást, miszerint a színház az a hely, ahol nézünk (vö. theatron), akkor legyen szó bármilyen provokatív, radikális, határokat feszegető vagy átlépő előadásról – hogy csak néhány divatos, közönségcsalogatónak szánt, bár számomra inkább riasztónak ható jelzőt soroljak –, a változatlanul hagyott alapképlet a hagyományos színházfelfogással ha nem is azonos, de ahhoz közel álló élményt garantál. És lám: Tim Crouch (majdnem) egyszemélyes színháza, a news from nowhere illetve a Budapesten két estén vendégeskedő, többszörös fesztiváldíjas ENGLAND kapcsán az ismertető ugyan Európa „legprovokatívabb” és „legmerészebb” színházi alkotójáról értekezik, azért valljuk be, hogy amit a Platán Galéria és a Lengyel Intézet falai között láttunk, az alapelemeiben nagyon is konzervatív.
 Hannah Ringham és Tim Crouch |
Mert ha alaposan megfigyeljük, kiderül, hogy az ENGLAND csupa korszerűtlen dologgal operál – egy semleges, bár gazdag asszociációkat keltő térben két rendkívül erős jelenléttel bíró színész egy remekül szerkesztett, nagyon hatásos, s csak halványan hatásvadász szöveget ad elő úgy, hogy a nézőtől az előadás bő órája alatt mindvégig aktív figyelmet követel. S mint a jó színházban általában, az élmény nem annyira ott és akkor, sokkal inkább utána és bennünk születik meg. Az ENGLAND üdítően okos produkció, ami mégsem hat kiagyaltnak, viszont annál több gondolkodnivalót kínál az arra fogékonyaknak.
Ezt maga a téma – transzplantáció, azaz átültetés a kifejezés minden értelmében – is garantálja, amire mi, magyarok egyelőre talán kevésbé vagyunk érzékenyek, de olykor mégsem árt a globális kitekintés. A Rimini Protokollnak pár éve a Trafóban látott Blaiberg und sweetheart19 című dokumentarista előadása a szívátültetés és az internetes társkeresés (vö. szív küldi szívnek szívesen) halmazait vetítette egymásra. Tim Crouch a szerv- és műkereskedelmet láttatja együtt, s bár a kapcsolat első hallásra önkényesnek tűnhet, a megvilágosodás nem várat sokáig magára.
A két „felvonásra” (nagyjából 30-30 perces részekre) tagolt előadás az Andrássy útra nyíló Platán Galériában kezdődik, majd a Lengyel Intézet szomszédos kiállítótermében és előterében folytatódik. A darabot is jegyző Tim Crouch, valamint Hannah Ringham az első helyszínen egy szilánkosra zúzott, nagy odafigyelést követelő monológot prezentál, majd a folytatásban egy fiktív párbeszédet rekonstruál. Az első részben megismerjük a meghatározatlan nemű narrátor partnerét (akit csak így emlegetnek: my boyfriend), a holland gyökerekkel bíró, Amerikában karriert csináló és az egész világban otthonosan mozgó, felkapott galériást, műkereskedőt. A mozaikos elbeszélésből értesülünk a narrátor szívbetegségéről, majd a sikeres szívátültetésről. A második fejezetben a transzplantáción átesett személy egy évvel később felkeresi a nem megnevezett muszlim országban élő asszonyt, akinek a férjétől (Hassam) az új szívet kapta. A gyógyult beteg és az őt kísérő tolmács hálájukat jöttek kifejezni az asszonyhoz, akinek dühkitörése tudatosítja bennük, hogy piszkos üzleti megfontolások és súlyos pénzösszegek állhattak a tranzakció hátterében. Összekapcsolódik a művészet gyógyító ereje és az eladható művészetből (ahogy elhangzik: „Good art is art that sells”) szerzett pénz mint a gyógyulás záloga.
Az elmesélhető történet nagyjából ennyi, s az már Tim Crouch érdeme, hogy a dramatizált szöveg – egyrészt hangsúlyosan hiányos szerkesztésmódja, másrészt a beszélők szuggesztivitása révén – szinte végig fenntartja az érdeklődést. Az idén már New Yorkban, Vancouverben és Hong Kongban is megfordult előadás csereszabatos eleme a helyszín. A két előadó felkészül az adott galéria és épület történetéből, és persze az éppen látható kiállításból is, de mindez teljes természetességgel simul a szöveg állandó elemei közé. Ahogy a textust erősítő és árnyaló, főleg zörejekből és zajokból születő, az első rész mondanivalóját mélyítő „zenei” alapanyag is (hang: Dan Jones).
 Fotó: Szkárossy Zsuzsa |
És akik az egészet működtetik: két szuggesztív előadóművész, akik kivételes nyitottsággal és bizalommal közelítenek nézőik felé, és cserébe mindössze ugyanezt várják el. Alkalmi tárlatvezetőink mosolygósan, csillogó szemekkel fogadnak. Tekintetükben várakozás és kíváncsiság, valamilyen előttünk még titkos tudás és annak hiánya, irónia és a témához illő komolyság egyszerre jelenik meg. Tim Crouch vakítóan kékszemű, kopaszra borotvált vezetőjét jól kiegészíti a lelkes, széles mosolyú Hannah Ringham – mindketten vonzó, határozott, ám véletlenül sem tolakodó személyiségek. Színészi szaktudásuk és érzékenységük egyszerre biztosítja a lehengerlő teljesítményt: az első részben ugyanazon szereplő két hangján szólalnak meg, egymás gondolatait fejezik be, s kihasználják azt is, hogy ugyanaz a mondat máshogyan szól és mást jelent egy férfi vagy egy nő szájából.
A térben és időben ide-oda ugráló előadás legtöbbet ismételt felszólítása a Look!, azaz Nézz(etek)! Kapóra jön a szinte üres tér, ami a szó hagyományos értelmében vett nézni- és látnivalót keveset kínál: az előadás intenciója szerint magunkra és magunkba kell néznünk. A takarékos szöveg ellentétpárokban gondolkodik, és azokról gondolkodtat. Csak néhány ilyen: gazdag és szegény, elnyomó és elnyomott, amerikai és európai, nyugati és keleti, férfi és nő, egészséges és beteg, előadó és néző, élő és halott, eladó és vevő. Meg persze a művészet és az élet. És a régi kérdés, hogy melyik másolja melyiket, most sem válaszolható meg.
Kapcsolódó cikkeinket a PENDULUM Színházi ingajárat 2009 gyűjtőlapon olvashatják.