Brockes, mint tudjuk, nem valamiféle ötödik, apokrif evangélium szerzője volt, hanem hamburgi városi tanácstag – Händelnek már szülővárosában, Halléban jó ismerőse –, aki egy hosszú című, de annál többször megzenésített passió-oratórium szövegkönyvével vonult be a zenetörténetbe. Ezt a librettót a 18. század eleji hamburgi zenei virágkornak mind a négy „erős embere”, tehát Reinhard Keiser (a kitűnő operaszerző), Telemann, Händel és az inkább elméletíróként jelentős Johann Mattheson is megzenésítette az 1710-es évek második felében. Közülük Händel ekkor már rég nem élt Hamburgban; egyetlen ismert passiójának partitúráját Londonból juttatta el a Hanza-városba, ahol 1719-ben elő is adták.
 Akademie für Alte Musik Berlin |
Bár Brockes-passiójának gyökerei Händel sárgacsőrű hamburgi éveiig nyúlnak vissza, megkomponálásakor már érett, schuberti korú zeneszerző volt, túl világi olasz kantátáinak lenyűgöző sorozatán és első kirobbanó operasikerein. Passiója, a maga igen világos észak-német típusa ellenére, „bújtatott” operaelemeket tartalmaz, operai gondolkodásmódról tanúskodik. Persze maga a hamburgi passió-oratórium is jellegzetes eltéréseket mutat a bachi passióhoz, különösen a Máté-passióhoz képest, amihez a hallgató minden német barokk passiót önkéntelenül is hasonlít. Rövid, pergő tételekre épít, együtteseket és – a verses szöveg lehetőségeit kihasználva – strofikus számokat is tartalmaz, és jóllehet a kórustételek itt is turbákra és korálfeldolgozásokra oszthatók, utóbbiak súlya, dramaturgiai szerepe összehasonlíthatatlanul csekélyebb, mint ahogyan Bachnál megszoktuk.
Az est karmestere, a Németországban élő, sokoldalú – kortárs zenét is vezénylő – angol dirigens, Marcus Creed, a Philippe Herreweghe által alapított Collegium Vocale Gent, a főként német énekszólisták és az Akademie für Alte Musik Berlin kitűnő és meggyőző, helyenként kiemelkedően élményszerű előadásban részesítette ezt a „hátrányos helyzetű” remekművet, megmutatva, hogy Schütz és Bach műóriásainak ismeretében sem érdemes kézlegyintéssel elintézni más jeles szerzők próbálkozásait ebben a műfajban. Ideális szolgálat volt ez a Händel-kép gazdagítása szempontjából a jubileumi évben, köszönet a műsorválasztásért a Filharmónia Budapestnek.
 Marcus Creed |
Marcus Creed látszólag eszköztelenül, de igen precízen, világosan, mind az előadás részleteit, mind a tételek karakterét és felépítését kézben tartva, összefoglalóan: a darabban rejlő expresszív és retorikai lehetőségeket remekül kihasználva vezényelt. Ebben kiváló partnere volt a zenekar, amelynek éppen a barokk retorikai effektusok pazar kivitelezése az egyik fő erőssége. A hangszeregyüttes emellett, hírnevét igazolva, minden egyéb tekintetben is kiválónak bizonyult, vonósai szépen és homogén módon szóltak, a két oboa hangja makulátlanul olvadt össze a hegedűkével, ragyogó volt a basszusszekció, gyönyörűen szólt a két fagott. Karakter és hangzás tekintetében rendkívül tudatos és sokszínű – s hozzá imponálóan perfekt – ez a zenekar, ha kell, érdes és viharos, ha kell, puha és áradó. Az érzelmileg felfokozott tételekben fantasztikus dinamikai hullámzásokra képes, rövid hangjai, főként a basszusban, ostorként csapkodnak; szinte azt mondhatjuk: ők voltak a dráma központi szereplője. Elismerően kell szólnom továbbá a zenekar koncertmesterének, Georg Kallweitnak remekbeszabott, kristályosan szép hangú, virtuóz és mégis laza hegedűszólójáról.
 Collegium Vocale Gent |
A nagynevű kórus ugyancsak remek volt, homogén és hibátlan, érzékenyen és késedelem nélkül reagáló. Kevésbé szerepeltek jól a kórustagok szólistaként a kisebb szerepekben; közülük csupán Alexander Schneider kontratenorista (az altszólam egésze férfiénekesekből állt) nyújtott (kezdeti bizonytalankodás után) valódi szólistateljesíményt Jakab és Júdás megszemélyesítőjeként, illetve a második rész „O Donnerwort!” tercettjében. Az öt „függetlenített” szólista közül mindenekelőtt Colin Balzer erőteljes fényű, mégis könnyed, hallatlanul hajlékony, kontrollált tenorja jelentett élményt. Péter (és a II. hívő lélek) szerepét szuggesztíven és elhitető erővel adta elő; tulajdonképpen ő volt az egyetlen, aki maradéktalanul realizálni tudta a Händel által a műbe épített drámai potenciált. Teljesítményét egyedül a Sion leányának reflektív szerepét éneklő szoprán, Johannette Zomer közelítette meg. Zomer igen sajátos jelenség: könnyű és szinte áttetsző hangja rendkívül széles ívű, szigorú és szuggesztív zenei formálással párosul. Ami néha zavarba ejt, az az alapvetően „egyenes” és igen érzékeny éneklésmódra egyes hangokon rárakódó vibrato. De ettől eltekintve vagy ennek ellenére Zomer kifejezőereje rendkívüli, amint azt elsősorban az első rész bosszúária karakterű „Was Bärentatzen…” kezdető áriájában, vagy második részbeli hatalmas ívű, szívbemarkoló és megható első, lassú áriájában bizonyította. Hans-Jörg Mammel az evangélista szerepében megfelelt, de kissé színtelen-szagtalan volt. Sebastian Noack Jézusa mind zeneileg, mind karakterben nagyon szép volt; sajnos szépen zengő baritonja a szólam mélyebb hangjait csak korlátozott hangerővel volt képes visszaadni. Sophie Klussmann, aki Máriát (és az I. hívő lelket) személyesítette meg, hangilag-technikailag jócskán elmaradt a többi szólistától.
Az előadás összképét azonban, mint mondottuk, a túlsúlyban lévő pozitív élmények, s az értő előadók zenei összhangja határozta meg; ez az összhang, s vele az előadás sodra a mű második részében csak fokozódott, s így a darab vége tetőpont is volt egyben.
Kapcsolódó cikkeinket a Flamand-Holland Fesztiválok 2009 gyűjtőlapon olvashatják.
Vö. Varga Péter: Gyorsan és hangosan
Rákai Zsuzsanna: Hogy csinálta volna?