 Jelenetkép, középen Ofelia Popii |
Sebészek egymás között: Frank Wedekind és Silviu Purcârete Nagyszebenben (s két alkalom erejéig a budapesti Nemzeti Színház színpadán) lezajlott randevúját akár így is jellemezhetnénk. Az egyik a vampnak, a femme fatale-nak a világrajötténél segédkezett: Wedekind A Föld szelleme és a Pandora szelencéje című drámáiban egyrészt a spontán, emiatt szánni való züllöttség, másrészt a zsigeri, ettől meg dermesztő romlottság mindent és mindenkit elemésztő erejéről tett máig ható nyilatkozatot. A másik meg érvényes példázatot, legújabbkori moralitásjátékot olvasott ki az izgalmas, ám kissé szétfolyó alapanyagból – Purcârete megregulázta és lerövidítette a kritikusai szerint némelykor következetlen drámai matériát, hogy aztán anatómiai világszínházában mindünk okulására közszemlére bocsássa nagyszabású laboratóriumi kísérlete végtermékét.
Az állandó alkotótárs, Helmut Stürmer tervezte játéktér puritánságában remek. U alakú a keményfából épített nézőtér, aminek meredek soraiban helyet foglalunk, hogy onnan nézzünk le a lábunk előtt zajló tragikomédiára – mielőtt még tudatosodna bennünk, máris benne vagyunk a játékban, amely evidens módon tárja és mutatja fel az egyediben az egyetemest.
A tér egyszerre cirkusz és aréna, árverési csarnok és bíróság, műtő és teátrum. A cirkuszi helyzetre az alapanyag kegyetlen bohóctréfákkal való fűszerezése, a végrehajtandó operációra a hideg fényben csillogó fémasztalok, a színházi szituációra az U két szárát egymással összekapcsoló fekete függöny, meg a mögötte egy emelvényen elhelyezett, Vasile Sirli erős atmoszférájú zenéjét élőben játszó kamarazenakar utal. A függöny redői közül perdül elő (s legvégül itt tűnik el) a prológust mondó, kifogástalan eleganciájú, fehérre mázolt arcú állatidomár, akit Purcâreténél felváltva játszik férfi és nő. A függöny mögött, a fejükön arcukat elrejtő papírzacskóval, szmokingban ülő szereplőket egyenként leleplezve sorolja elő és mutatja be a groteszk állatmese szereplőit: a tigrist, a medvét, a majmot…
És persze a kígyót: parancsára nagydarab férfi (Dan Glasu) hozza be a zörgős, áttetsző nejlonba burkolt, azt lassan bontogató-vedlő Lulut. (Lényeges, hogy szintén a szuggesztív Glasu alakítja majd Lulu apját és stricijét, Schigolchot is.) A szelídítőnek jelentékenyebb szerep jut az előadás keretének megteremtésénél: ő játssza az utolsó jelenetben Jacket, akinek éles pengéje megállítja a kínt és a gyönyört egyforma mohósággal habzsoló Lulut. Pedig milyen sokáig tűnik – ha nem is sebezhetetlennek, de – elpusztíthatatlannak Lulu! Körülötte úgy hullanak a férfiak, mint a legyek: pislákoló józanságukat a másodperc törtrésze alatt homályosítja el a nő megfontolások nélküli, animális létezése. Így nem csoda, hogy nem tűnik fel nekik, hogy a nő mesterségének címere halál: az árulkodó jelekből nem tudnak olvasni a teremtés Purcâreténél meglehetősen félresikerült koronái.
 Fotó: Felvégi Andrea (Forrás: Tavaszi Fesztivál) |
Például abból, ahogyan Lulu valamiféle perverz női Hamletként tartja, forgatja a kezében a koponyát, amikor Schwarznak modellt áll. (Utóbbi itt nem festő, hanem fényképész: Purcârete rendezése nem aktualizál feleslegesen, csupán közelít felénk térben és időben, kis módosításokkal sugallva új jelentéseket. A Luluról készült, s a darab során meghatározó jelentőséggel bíró portré itt ipari mennyiségben sokszorosított, berámázott plakát lesz.) Miután Lulu a főtanácsos Dr. Golltól akaratán kívül (?) megszabadult, Schwarz oldalán ott folytatja, ahol abbahagyta. Közös otthonukban nyershúst majszol, mohón vájja fogait férje nyakába – a hidrogénszőke vámpírt azonban nemhogy nem riogatják fokhagymával vagy fakaróval: átkozott tevékenységét vadul kívánják a férfiak és nők egyaránt.
A koncepció része, hogy a történések középpontját képező Lulu körül bizonytalan állagú, jellegtelen alakok sorjáznak: mintha egytől egyig élőhalottak lennének, akik csak azért tértek vissza az árnyékvilágba, hogy történetüket megismerve levonjuk a megfelelő konzekvenciákat. (Ennek az elgondolásnak „esik áldozatul” például a leszbikus rajongó, Geschwitt grófnő alakja, akit meglehetősen súlytalannak mutat a rendezés, pontosabban a hímnemű vetélytársakhoz hasonlóan jelentéktelennek.)
Az ösztönösen, s nem szándékosan ördögi nőszemélyt Ofelia Popii játssza (aki nem mellesleg Purcârete szintén szebeni Faust-rendezésében Mefisztó volt). Az alacsony, szőke teremtés isten- és emberfeletti ereje törékenységében rejlik: éppen az teszi oly veszélyessé, hogy látszólag minden gyanú fölött áll. Titka megfejtetlen marad, hiszen nem is lehet megfejteni. Ezért aztán a precíz sebészként feltűnő Jack végül hiába metsz ki egy darabot a lány élvezetektől elgyötört testéből: az orvostudomány ezúttal nem nyújthat megnyugtató magyarázatot.
Kapcsolódó cikkeinket a Budapesti Tavaszi Fesztivál 2009 gyűjtőlapon olvashatják.
Vö. Nánay István: Groteszk sorstragédia
Nánay Fanni: Lulu az arénában
Koltai Tamás: Lear, Lulu
Mátrai Diána Eszter: Tiszta cirkusz, tiszta vér
Tasnádi István: Keleti minta