TÚLSÁGIG TAPINTATOS

A Budapesti Fesztiválzenekar koncertje / Budapesti Tavaszi Fesztivál 2009

Kijön a színpadra Körner Tamás, a Fesztiválzenekar ügyvezető igazgatója, s bejelenti, hogy Arkagyij Volodosz megbetegedése okán – konkrétan a negyvenfokos lázról is szó esik – Jean-Efflam Bavouzet fogja eljátszani Prokofjev zongoraversenyének magánszólamát. PÉTERI LÓRÁNT KRITIKÁJA.

Szabadkozik, hisz tudja ő, hogy a hangverseny előtt feltűnő öltönyös úr a hallgatók mumusa, de megértésünkre, sőt talán együttérzésünkre is számít, ha arról beszél, hogy ő mennyire rettentően érezte magát, amikor a művész lemondta a fellépést. Hiszen – taglalja – Prokofjev 2. (g-moll) zongoraversenye egyike a repertoár leges-legnehezebb műveinek, a világban mindig csak néhányan akadnak, akik végig tudják játszani, így aztán könnyen műsorváltoztatásra is kényszerülhettek volna. Annál nagyobb örömöt és megkönnyebbülést jelentett neki – kerekíti le végül a történetet –, hogy Jean-Efflam Bavouzet, az exkluzív klub tagja (Azok, Akik El Tudják Játszani Prokofjev 2. Zongoraversenyét) ráért és vállalta a beugrást.

Jean-Efflam Bavouzet

Nincs is ezzel a személyes bejelentéssel semmi baj, ráadásul a zongoraverseny tényleg ördögi igényeket állít az előadó elé, és – mint arra rövidesen rátérek – Bavouzet meglehetősen jól oldotta meg a feladatot. Ám lévén, hogy a koncertre a Budapesti Tavaszi Fesztivál részeként került sor, mely rendezvény hivatása szerint világszínvonallal csábítja hazánk fővárosába a nemzetközi közönséget, talán mégis szerencsés lett volna az elhangzottakat – ha nem is lefordítani – de legalább összefoglalni angolul, még akkor is, ha a műsorlapok tájékoztattak az előadó személyéről. (Nem a levegőbe beszélek, hisz angolul kommunikáló szépkorúak népes csapata segítségemmel kelt át Budapestnek azon a dinamikusan terjeszkedő bontási területén, melynek érintése nélkül lehetetlenség a belvárosból a MűPába eljutni.)

Mindenesetre különös, izgatóan bizarr darab ez a Prokofjev-mű, melynek ihletője – az európai zenetörténet néhány más, kiemelkedő alkotásához hasonlóan – egy közeli barát öngyilkossága volt, s amely voltaképpen újraírt opusz, hiszen az eredeti változat partitúráját Prokofjev elvesztette. Van négy tételünk, melyek közül a mérsékelt tempójú első végig valami szörnyű balsejtelmet áraszt, de a zenekar sztentori hangú kitörésére csak az utolsó előtti pillanatban kerül sor, akkor viszont a hatás valóban horrorisztikus. A scherzo-féle második tétel ötödik sebességbe kapcsolt zongorafutamai után egy intermezzo következik, mely kísértetiesen pontos előképe Pilátus ariettájának Andrew Lloyd Webber Jézus Krisztus Szupersztár című dalművéből (Who is this broken man cluttering up my hallway?).

Bavouzet nagy elánnal, csalhatatlan stílusérzékkel és imponáló technikai készültséggel zongorázott: líraiság, virtuozitás és lehengerlő erő ideális arányban és időzítésekkel váltakozott játékában. Előadásának perfekciója talán nem volt száz százalékos, némely futamba be-becsúszott néhány oda nem illő hang, de tekintettel fellépésének körülményeire, ezt aligha lehetett rossz néven venni. A méltán zajos ünneplés ellenére elmaradt az ilyenkor szokásos szóló-ráadás: a boldog, de meglehetősen elcsigázott művészt látva ezt megértéssel fogadtuk.

Sir Andrew Davis

A Budapesti Fesztiválzenekart Sir Andrew Davis vezényelte, hosszú éveken át a BBC Szimfonikus Zenekar vezető karmestere, jelenleg a Chicago Lyric Opera zeneigazgató-karnagya. Vezényletét a versenymű előadásában mindenekelőtt a szólistához való alkalmazkodás, illetve a szólistával szembeni tapintat határozta meg – amit nagy vonalakban csak helyeselni lehetett, bár egy-egy ponton talán szívesebben hallottunk volna markánsabb megszólalásokat is. Az erős zenei karakterek megteremtésére törő szándék a koncertet nyitó, 1913–14-ben keletkezett szimfonikus költemény interpretációján sem sütött éppen át. De azzal biztattuk magunkat: Sibelius Az okeanidák (Aallottaret, szó szerint: “a hullámok [női] szellemei”, op. 73) című műve nem is igazán karakterekről szól, hanem a Debussyt egy naiv szimfonikus kubizmus irányából beelőző tengerábrázolásnak a század eleji sellő-erotikától sok ezer tengeri mérfölddel eltávolodott színeiről és formáiról. Az előadás korrektnek és informatívnak bizonyult.

Így tehát a szünet utáni programponttól, Schumann 3. szimfóniájától vártuk volna el, hogy meggyőzően kiemelkedő fesztiváleseménnyé avassa a Budapesti Fesztiválzenekar koncertjét. Sir Andrew azonban – mackós alkattal, veretesen oldalra fésült frizurával és a teljes deresedés előtt máris nagyapós szakállal – továbbra is a józanság, a tapintat, az udvariasság és az understatement jegyében folytatta tevékenységét. Szép dolog, fontos dolog ez a zene, de miért is kéne különösebben megerőltetnünk magunkat és fantáziánkat akkor, amikor egy kiváló közép-európai együttes élén a kiváló közép-európai zeneszerző milliószor előadott művét vezényeljük? – e költői kérdésben véltem felfedezni a karmesteri koncepció magvát. Az eredmény egy rendkívül konvencionális és – fájdalom – meglehetősen unalmas Rajnai szimfónia-produkció volt.

Kapcsolódó cikkeinket a Budapesti Tavaszi Fesztivál 2009 gyűjtőlapon olvashatják.

Vö. Dauner Nagy István kritikája