 G. Erdélyi Hermina |
A Gézagyerek falujában rendkívüli hírértékkel bír, hogy a Főnöklaci beszélni szeretne Rózsikával. Igaz, nem kis dologról van szó: a néni „hibás”, autisztikus Gézagyereke munkát kap, és ahelyett, hogy otthon ülne a konyhaköveket és a megpörgetett búgócsigát bámulva, most a kőfejtőben ülhet és a futószalagon sorakozó köveket bámulhatja. Még hatalmat, egy piros gombot is kap a kezébe, hogy leállíthassa a futószalagot, ha valami baj van. Géza tehát elkezd munkába járni: reggel felkel, felül a buszra Lajos bácsival és Pityu bácsival, nézi a köveket, ebédel, nézi a köveket, hazamegy, esetleg – ahogy az minden valamirevaló férfihoz illik – benéz a kocsmába, vacsorázik, lefekszik aludni. Ám ahogy telik-múlik az idő, Géza egyre inkább felőrlődik az értelmetlen monotonitásban, nem látja a különbséget a kétfajta kő nézése között, és nem hagyja nyugodni a kérdés: mi értelme a munkájának, ha sosem kell megnyomnia a piros gombot?
 Sárkány Sándor díszlete |
Sárkány Sándor díszletének minden eleme tökéletesen összesimul a hétköznapi cselekvések és a lét egyetemes értelmetlenségével. Bármerre indulnak a szereplők, mindig ugyanoda érkeznek a nyolcszög alakú, szűk porondon, és Rózsika néni hiába pattan fel rozsdás biciklijére, egy helyben halad. E kicsinyített világmindenség centrumában van az autisztikus férfi territóriuma, a fekete-szürke kockás konyhakövek, melyek nemcsak az otthont, hanem a munkahelyet is jelentik. Géza ugyanis innen, egy kakasülőre erősített buszsofőrülésről – melyet a két melós igavonó állatként forgat – figyeli a futószalagot, kapcsolatot teremtve ég és föld, metafizikai létezésmód és vegetálás között. Amikor a Herda Pityu bácsi először hasonlítja Istenhez, földöntúli fény világítja meg a Gézagyerek arcát, s Vízike úgy indul el felé botladozó lábakkal, mintha égi jelenés vonzaná. Nem csak a konyhaköveknek van ilyen ügyesen kimódolt, univerzális szerepe: a nézőtér mögött található, kora hajnali hangulatot árasztó, halványan pislákoló utcai lámpák például futószalagként is szolgálnak – sorban felvillanó fényük jelzi, hogy működésben van a gépezet; a konyhaszék deszkája pedig asztal, párna, ivópult is egyben. A közönség maga is a falu részévé válik, hiszen az egyéb helyszínek (Krekács Béla újságpapírral bélelt odúja, Rózsika horgolt terítőkkel díszített tisztaszobája, a rozsdás kerítés mögött ücsörgő szomszédok házi áldásokkal felszerelt otthona, a párizsit-kenyeret árusító bolt és Vízike szinte keleti kényelmet árasztó laka) a nézőtérbe vannak beépítve.
 Vicei Natália és Pálfi Ervin |
Ebben a szűk, önmagába zárt térben még inkább pótcselekvésnek tűnik a napi rutin, értelmetlennek minden beszélgetés. Míg a többiek számára a vegetálást, Gézának a beavatást és a szertartást jelenti az ismétlődés, de egy idő után belefárad, és nem azt kérdezi többé, hogy Lajos bácsinak mit pakolt Ilonka néni, hanem azt, hogy mivégre van ő a kőfejtőben. A hibás Gézagyerek tehát az egyetlen, aki a piros gomb problémáján keresztül folyamatosan, a mindennapokban is felteszi az élet értelmére irányuló kérdést. Pálfi Ervin rendkívül finoman ábrázolja ezt a félig tudatos, félig öntudatlan egzisztenciális szorongást, és alakításában minden mesterkeltségtől mentes Géza autisztikussága is. Akkurátusan, mindig ugyanazokkal a mozdulatokkal teszi a feje alá a párnául szolgáló deszkát, helyezi táskájába a vajas kenyeret és teregeti szét ölében a szalvétát. Hangja és tekintete ártatlan, mint a gyermeké, nyugtalanságát izgő-mozgó ujjaival, törzsének finom ringatásával fejezi ki.
 Jelenet az előadásból. Fotó: Molnár Edvárd (Forrás: Szabadkai Népszínház) |
A társulat többi tagja Pálfihoz méltón teljesít, s bár az előadás tempója időnként kissé lelassul (s talán elementárisabb hatása lenne szünet nélkül), a színészek között lévő összhang tökéletes. Nem csak mackóruhás-zoknis-papucsos slamposságuk különbözteti meg őket az elegáns Gézától (jelmez: Kreszánkó Viktória), hanem karakterük komikussága is. A kőfejtőben dolgozó melósok, Banda Lajos (Csernik Árpád) és Herda Pityu (Mess Attila) egymással összenőve, de egymás érintésétől irtózva téblábolnak a világban és a kocsmában. A lepusztult, mindenkirongya Vízike (G. Erdélyi Hermina) néhány pohár borért lefekszik bárkivel, és mélabús harmonikaszóval kíséri az előadást. Ugyanilyen agyatlan módon piál és vegetál Krekács Béla (Kovács Frigyes). A boltos Marika (Körmöci Petronella) együtt érez a hibás gyereket nevelő Rózsikával; a szomszédok (Szilágyi Nándor, Pesitz Mónika) irigykednek és egymást ölik; a kőfejtő főnöke, Laci (Szőke Attila) a németek nevében fontoskodik; és Karesz (Ralbovszki Csaba), a legtipikusabb magyar Volán-buszsofőr szerzi a legvidámabb perceket a közönségnek. Rózsika alakjába (Vicei Natália), a fiát a maga módján érteni próbáló, szenvedő anyába vegyül a legtöbb tragikum.
Az előadás végén, amikor Géza újra a konyhakövek és a búgócsiga bámulásába fog, néhány pillanatra mégis a végtelen felé tágul ki a tér: fönn, a magasban, karácsonyfaégők Tejút-csillagai ragyognak fel. Mi pedig tovább szorongathatjuk piros gombjainkat.
Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a POSZT 2009 gyűjtőlapon olvashatják.
További kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a Kortárs Drámafesztivál 2009 gyűjtőlapon olvashatják.
Vö. Gerold László: Gézagyerek az arénában
Koltai Tamás: Fesztiválfélidő Egerben
Zappe László: Bent a faluban
Markó Róbert: Más hibák, más holdak
Stuber Andrea: Gézababua