Haydn: Évszakok / Budapesti Tavaszi Fesztivál 2009
2009.04.05.

Vashegyi György keze alatt Joseph Haydn Évszakok című oratóriuma a kirobbanó, áradó életöröm zenéje lett. Diadalmas muzsika. KOLOZSI LÁSZLÓ ÍRÁSA.

Csengery Kristóf a következő szavakkal méltatta Vashegyiék 2006-os Évszakok-előadását: „a Purcell Kórus szólamai tartalmas, de a zenét szellőzni engedő szövetet alkotnak, mozgékonyak és egészséges anyagúak. S amit a nem-historikus vokális együttesek többsége nem tud: úgy jelenítik meg a nagyságot, úgy idéznek meg szerkesztésben-terjedelemben tekintélyes formákat, hogy nem monumentalizálnak”.

A Purcell Kórus és az Orfeo Zenekar (Fotó: Zádor Péter, forrás: orfeo.hu)
A Purcell Kórus és az Orfeo Zenekar (Fotó: Zádor Péter, forrás: orfeo.hu)
A szerdai előadás ezt az emlékezetes előadást annyiban múlta felül, hogy szerencsésebb csillagzat alatt született, az énekesek nem gyengélkedtek, a fúvósszólamok miatt sem érte makula a műegészt. Nem csupán az oratóriumok, hanem összességében a Haydn-művek illenek Vashegyi György zenekarához: az Orfeo fúvós hangszerei a legjobban Haydn és kortársai zenéjének előadására alkalmasak, és a vonósok is mintha jobban értenék Haydn zenéjét, mint Purcellét. A fenomenális, csak magasztalható kórus – ahogy 2006-ban – most is rendkívüli könnyedséggel, mozgékonyan, szellemesen énekelte el a nehezebb tételeket, így a kórusfúgát is. Vashegyi György – híven a műhöz, melynek nem csak szövegrészei más és más stílusban megalkotottak – mintha a mű nagy tablóit más és más festő műveinek ihletésére dolgozta volna ki. Míg a nem historikus előadások rendszerint csak a nagy tablóknál hatásosak, és inkább csak a francia akadémista festőket, vagy Claude Lorraint juttatják a hallgató eszébe, Vashegyinél mintha feltűnt volna Brueghel ugyanúgy, mint Van Eyck, a francia impresszionisták, Picasso pasztell rajzai, vagy a trecento festői. Alighanem annak is köszönhetően, hogy a kórus és a hangszeresek egyaránt láthatóan nagyon élvezték a koncertet, minden tétel roppant életvidám, erőteljes lett, mint egy vidéki, pirospozsgás kamasz - e mű, Vashegyiék előadásában, nem csupán örömet okozott, de tanított is: arra, hogy észrevegyük az évszakok, az élet apró változásait. Hogy örüljünk a rügyeknek ugyanúgy, mint a meleg kandalló tüzének, a ropogó avarnak, a vad után elfutó kutyák csaholásának.

Vashegyi György
Vashegyi György
Az előadás dramatikus volt, de nem színpadias. A Tavaszt nyitó g-moll tételben még benne volt a távozó tél kevélysége, Simon gazda nevezetes áriája – Kovács István bizonyult a három remek szólista közül a legjobbnak – erőteljes volt, az ő gazdája igazi büszke ura birtokának. Ahogy ebben az áriában, úgy a Nyár tételben is kiemelkedtek a kompozíció egészére jellemző – annak kedélyvilágát meghatározó – népies zamatok: a zenekar, különösen a fafúvósok, mertek egészen vulgárisak, népies, vagyis vaskos humort idézőek lenni. Egyébként is, nem csak itt, hanem az Ősz tételben is, a vaskosság jellemezte a fúvósok megszólalását.

A Nyárban a vihar előtti feszültséget megjeleníteni hivatott vonós pizzicatókra rádörrent az üstdob és a zenekar: ez az epizód valóban úgy szólt, mint egy égiháború. Az e tételben elhangzó kérdésre - Kinek köszönhetjük mindezt? – megrendítően, és ami az előadás értékét a legpontosabban jelzi, hitelesen válaszolt a három, egymás követően belépő szólista: a Teremtőnek.

Szabóki Tünde
Szabóki Tünde
Az előadás második része, minden reményeimet felülmúlva, még az elsőnél is színesebb és gazdagabb lett: az Ősz két hatalmas kórustablója – a vadászat és a szüret –, vagyis e mű legjobban formált és legnehezebben előadható szakasza után a jelenlevők boldog mosollyal néztek körbe. E két tételt csak egy recitativo secco választja el: a kíséretet Vashegyi György nem engedte ki a kezéből, maga játszotta. Kovács István a vadászat örömeiről énekelt, majd a vad után futó kutyákat jelenítették meg egyre gyorsuló tizenhatodokkal a kivételes teljesítményt nyújtó vonósok – az Orfeo Zenekar e nehéz részben is példásan együtt maradt –, a lövés hangja váratlanul csapott le. E tökéletesen kivitelezett rész – mely nehezítve van a meglőtt vad bukását megjelenítő hangközugrással - után következett az Évszakok előadásának legjava: a vadászkórus, a recsegő, Haydn idejének vadászatait idéző kürtökkel. A Tél tétel legszebb része a Licht und Leben sind geschwächet (szoprán) kavatina volt: Szabóki Tünde érzékenyen, szépen énekelte, előadása - nem csak itt - olyan volt, mintha Papagenát énekelne. S valóban, Hannében nem kevés van Papagenából, ahogy a műben is sok van a Varázsfuvola életvidámságából, egyszerűségéből.

A zárókórus – a 69 éves Haydn erkölcsi credója – monumentálisan szólalt meg. E befejezés, e példabeszédet idéző erkölcsi intelem sem nélkülözte az óvatos iróniát. Mintha az ujjával intően az Ég felé mutató Haydn e fontos pillanatban is elmosolyodott volna.

Kapcsolódó cikkeinket a Budapesti Tavaszi Fesztivál 2009 gyűjtőlapon olvashatják.

Helyszín:  Zeneakadémia nagyterme,  Időpont:  2009. április 1.