VEGA GULYÁS

Honvéd Táncszínház: A Tánczmester / Budapesti Tavaszi Fesztivál 2009, Táncfórum 2009

A Honvéd Táncszínház előadása egy dramatizált népi esztrád, élvezhető táncbetétekkel, felejthető kerettörténettel és még felejthetőbb szövegekkel. SZOBOSZLAI ANNAMÁRIA KRITIKÁJA.

Míg általában igaz, hogy a népi tudat, a néptánc keresi az új, korszerű megnyilatkozási formákat, és hogy kortársi ötvözete nemhogy elvesz tőle, de gazdagítja és elevenen tartja a hagyományt, addig a Honvéd Táncszínház produkciója egy illuzórikus korba kalandoztat vissza. Vasúttalan, telefontalan – és pláne „internettelen” – vákuum szippant magába;        a múltba, mikor még táncmesterek járták a vidéket, hogy ráncba szedjék a magyart, vagy legalábbis a táncait.

Ősi táncainkról nem sokat tudni. Legrégebbről a középkori körtáncokat és a harcos elemeket őrző férfi botozósokat ismerjük. A felvilágosodás kora azután a nemzeti ébredés jegyében a nyelvi mellett a „táncújítás” jelszavát is zászlajára tűzi, s többek közt maga Csokonai is olyan táncok mellett emel szót, melyek tiszta formában képesek megmutatni a magyar karaktert. Véleménye szerint ez lehetne a verbunkos és a csárdás: egy megregulázott, tisztára mosdatott, pirospozsgás magyarság-arc. A táncmesterek hiába próbálják kordában tartani, megregulázni a magyar temperamentumot, mert az - bár hajlandó befogadni - nyomban a maga képére is szabja az idegent, az újat. Ez a zabolázatlanság ejti ámulatba a 70’-es évek magyar táncház-mozgalmának katalizátorát, a rendező Foltin Jolánt, és ezt a romantikus ethoszt indázzák körbe a lendületes, vérbő csoportos táncok, amiket jó nézni, érezni (a legjobb lenne táncolni…), de a népszínműves alaphangulat és a színházzá kerekített folklórműsor csipkefátylán átütő 21. század összképe édeskésen reflektálatlan, s így arcpirítón szürreális marad.

Ebben a bizarr fénytörésben, komikus intermezzók nézőbarát során át követjük nyomon az árulkodón cz-vel írt táncmester ténykedését, az ázsiai faj európaivá fazonírozását. A duhaj kezdő táncot kísérő egyetlen, testes hangzású archaikus húros hangszert a Hegedős Együttes váltja fel, kíséri a mazurkát, a polkát, s persze az erővel telt ősi férfitánc megújításának táncmesteri kísérletét: a méltóságteljesen jellegtelen „magyar vagányt”. (Csak utóbb, a színlapról értesülök, hogy valójában a „magyar magányt” látjuk, de az irónia így sem ér célba, közhelyes marad.) A mester mellett tanácsadóként ügyködő narrátor Csokonaitól idéz, romantikus hevülettel vegyül a táncosok, az „istenadta nép” közé, lányokat táncoltat bátortalanul, a sarkantyú alkalmazását javasolja, merthogy anélkül, szerinte, nem veszik komolyan az embert.

Fotó: Felvégi Andrea (Forrás: Budapesti Tavaszi Fesztivál)

A dramaturgiai ív csúcspontját jelentő „vizsgabál”, nem túl nagy meglepetésre, természetesen az erőltetett formákat magáról könnyedén lerázó túlfűtött össztánccal ér véget, büszkén harsogva, hogy a magyart betörni akarók tehetetlenek. Az ábrándos nemzeti öntudat-ábrázolás naiv avíttsága megmosolyogtat – és elszomorít. 2008-ban két példaértékű előadás is született, melyek mertek korszerűek lenni, s nem féltették a régit az újtól: a Duna Művészegyüttes Aranyága (koreográfus: Juhász Zsolt) és az Állami Népi Együttes Labirintusa, a Bartók-trilógia második részeként (koreográfus: Kovács Gerzson Péter). Ezek frissességéhez, művészi erejéhez képest A tánczmester úgy hat, mint élő mellett a múmia, aki hinni sem mer a feltámadásban. Tánctörténeti illusztrációt ad a kezünkbe, próbál szórakoztatni, komikus figuráival megnevettetni, de az egészre ráül az elmúlás (nem túl vagány) szaga.

Feltételezem, A tánczmester külön a Tavaszi Fesztiválra készült, és nagy sikerre számított, mondván, ránk fér a dobogós, kurjongatós ázsiai-magyar öntudat a karót nyelt, de civilizált Európában. A szándék nem tévesztett célt. Sovány volt a gulyás, de a fesztiválközönség mind megette.

 

Kapcsolódó cikkeinket a Budapesti Tavaszi Fesztivál 2009 gyűjtőlapon olvashatják.

 

 

Vö. Kelemen Éva: A magyar tánc dicsérete 
Barta Edit: Mesterek és Tanítványok 
Fuchs Lívia: Tavaszi bukta