Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

ÜNNEPELVE TEMETNI

Inspiráció 1994-2009 / Trafó
2009. ápr. 3.
Utoljára rendezték meg a kortárstánc új generációjának felkutatásában és pályára segítésében egykoron pótolhatatlan Inspirációs-esteket. KRÁLL CSABA CIKKE.

A tizenöt évvel ezelőtt útjára bocsátott sorozat záróestjei az édesbús nosztalgiázás jegyében teltek. Időutazás a hazai kortárs „koreografológiában”: 2000, 2001, 2005 és 2009.

Joggal tehető fel a kérdés: miért szűnik meg (szünteti meg magát?) a szakmán belül, táncosok, koreográfusok, szervezők és kritikusok részéről egyaránt fontosnak-értékesnek ítélt programsorozat? Ha – és a hír igaz! – Inspiráció nélkül ma nem ott tartana a hazai kortárstánc-élet, ahol tart (hol is tart?). Nem lenne ez a már szinte befogadhatatlanul gazdag pezsgés (évi mintegy 150-160 táncbemutató!), nem nőtt volna fel egy új és ezerféleképpen gondolkodó, ezerféle stílusban dolgozó táncos- és koreográfusnemzedék, s nyomukban nem nevelődött volna ki egy – kis számú, de annál lelkesebb – fiatal táncszerető közönség. Legalábbis valószínűleg. Hiszen akármerről is nézzük a dolgot: az Inspirációk története valamelyest kis hazai kortástánc-történet is egyben.

Szinte felsorolni is lehetetlen mindazokat a táncosokat és koreográfusokat, akik az ötletgazda Műhely Alapítvány szellemi ösztönzésére és anyagi támogatásával 1994-ben életre hívott project kedvezményezettjei lehettek az elmúlt másfél évtizedben. Csak néhány ismert név a teljesség igénye nélkül, akinek pályáját egyengette-fémjelezte vagy éppen meghatározta az Inspiráció: Nagy Zoltán, Nagy Andrea, Gold Bea, Hód Adrienn, Csabai Attila, Ladjánszki Márta, Gergye Krisztián, Fehér Ferenc, Szabó Réka, Duda Éva. A kezdetben pályázati úton kiválasztott és megversenyeztetett, majd később meghívásos rendszerben alkotói lehetőséghez juttatott művészek bemutatóinak a hőskorszakban a MU Színház és a Szkéné, majd 1999-től a Trafó adott otthont. A rendezvénysorozat gyorsmérlege számokban: 15 év, 17 est, egy híján 90 bemutató és közel 200 közreműködő. És mindaz, ami számokban nem kifejezhető: a szellemi tőke, innovatív erő, ami az Inspiráció hatására felszabadult és az inkubátorhatás, amit az Inspiráció a hazai kortárstánc szcéna fölött gyakorolt. (Aki többet akar tudni a témáról lapozza fel a SZÍNHÁZ 2007. augusztusi számában Halász Tamás idevágó tanulmányát, elérhető itt.)

De hát az idő pereg: a kortárstánc azóta szerencsésen túljutott a pionír (és egyéb átmeneti) korszakon, és ha nehézkesen is, de kezdi megszervezni és felépíteni önmagát. S bár a finanszírozás máig nem stabil és kiszámítható, számos új befogadóhely nyitotta meg kapuit az elmúlt években a Refektóriumtól a Gödörön át a Millenárisig, ahol szívesen látják a kortárstáncot, illetve több olyan új fórum született – SzólóDuó Fesztivál stb. –, ahol bárki megmutatkozhat. Mindezek ismeretében dönt(he)tett úgy a Műhely Alapítvány, hogy a generátor szerepét betöltő Inspiráció immár elvégezte küldetését és emelt fővel „távozhat” – miközben maga az Alapítvány természetesen továbbra is szerepet vállal a hazai táncélet alakításában, ám a rendelkezésre álló külföldi forrásokból elsősorban nemzetközi együttműködéseket támogat.

Az mindenesetre kiviláglott ebből a két nosztalgiázó Inspiráció-estből is, hogy az akkori zsürorok igen szélesen merítettek a kínálatból, és bátran a programba válogattak határátlépő, társművészetekkel cimboráló produkciókat is. Így mutathatta be annak idején – és most is – az Artussal való együttműködésből ismert Medence Csoport Alaprajz szerint (2000) című munkáját. A férfi szereplők hatalmas, 5-6 méter hosszúságú bambuszrudakat mozgatnak a térben, míg a vetítővászon előtt egy nő keleties hatású szólóját látjuk. Az állandóság érzetét keltő, lassú, átszellemült térjáték mellé idővel hanghatás is társul, ahogy a szereplők a padlón tolt-húzott-vont bambuszrudakat „hangszerként” is megszólaltatják. Meglepő, hogy az erőteljes, berregésszerű monoton zaj hatására a vetített film vibrálni kezd, a tánc viszont óhatatlanul háttérjelenséggé zsugorodik ebben az experimentális közegben.

inspiracio 12Mozgás és film érettebb, reflexív, helyenként humoros, bár összességében mégis kissé didaktikus kapcsolatát hozta Dékány Edit A minden fele: a semmi – önduett (2001) című szólója, melyben a táncosnő saját, korábban filmre vett táncoló figurájával próbált kontaktust teremteni. Jó látni így télvíz végén a harsogó zöldben, sűrű fák közt, kicsiny tisztáson futkározó-táncoló fiatal nőalakot (filmen), ám a koreográfia nem elég precíz és érzékeny ahhoz, hogy színpadi és vetített szereplő elvont vagy éppen ötletszerű metakommunikatív játéka helyett ne a filmes látványvilág domináljon.

S bár Juhász András Rész ● m (2005) című performanszában sem az improvizatív mozgás karakterisztikussága volt a döntő, ritka ígéretes megvalósulását láttuk a különféle médiumok és kifejezésformák interaktív találkozásának. A dramaturgiailag is okosan felépített produkcióban a két zenész (Vajdai Vilmos és Bátki Viktor) és táncos (Szász Dániel) fejére szerelt mikrokamerák által közvetített képek montázsa egy cyberlényt hoz létre a kivetítőn, akinek virtuális környezetét az élő illetve előre rögzített háttérképek ötletes keverése teremti meg. Az előadásnak nem csak az idő- és térkezelése sajátságos, hanem az a belső interferencia is, amely a valóságos szereplőket és az általuk életre keltett virtuális lényt digitális úton összeköti.

Az Inspiráció múltjából való szemezgetés természetesen a tiszta táncot sem hanyagolta el. Mi több, olyan korai zsengék is felújításra kerültek, amelyek annak idején jelentősen hozzájárultak egy-egy alkotó repülőrajtjához. Üdítő volt látni, hogy ezek a munkák – Gergye Krisztián és Fehér Ferenc szólói – ma is frissek, elevenek, s talán még szuggesztívabbak is mint bemutatásuk idején. Gergye E.Sch.Eroto (2001) című szólója már-már kultikus Schiele-imádatát és a jávai táncról, kultúráról szerzett tapasztalatait forgatja össze, persze csak finoman, kódolt utalásokkal élve egy szinte felelőtlenül őszinte, önanalizáló produkcióban. Gergye – tarkóján női maszkkal – a nemiség két pólusa között ingázik: kihívóan feszes, kitolt csípőjű férfipózait a pillanat tört része alatt billenti át a finomkodóan kecses, nőies pozitúrákba. Két én mozdulatrituáléja egy testben.

Fotó: Szkárossy Zsuzsa
A jelenetképek a Budapest Tánciskola előadásán készültek. Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Fehér Ferenc Juhász Anikóval közösen koreografált Avondo (2000) című szólóját szintén az erős belső koncentráltság tette kivételessé. A nyersességében is szép, eredeti mozgáscserepeket Juhász festőien színes fényváltásokkal tördeli még apróbb, klipszerű fragmentumokra. Az alig zsebkendőnyi területre koncentrált mozgássorok hol felpörögnek, hol csendesen meditálnak. Fehér szemlélődő, gondolatérzékeny játékából mintha egy természetcsodáló ős-Robinson tekintene ránk, aki éberen figyel, fülel és reagál minden apró neszre.

Eléonore Valére és a Budapest Tánciskola ott folytatta közös együttműködését, ahol jó egy évvel ezelőtt ugyanezen a színpadon, az On Friskin bemutatójakor felfüggesztette: a vad, szenvedélyes és elsöprő iramú „fizikai” táncnál. Új előadásuk címe, a Skonifrin (2009), ami mindkét Inspiráció-est záróakkordja is volt egyben, a korábbi cím betűinek újrakeveréséből született. Jelszava az lehetne: padlóig a gázpedált! Már csak azért is, mert a csapatként ismét jelesre vizsgázó kilenc fiatalember szinte több időt töltött a levegőben, mint szilárd talajon. Valére-nál nincs kecmec: vagy odateszi valaki magát, vagy felejtse el a táncot! Energia, tűz, lendület: egy stílus, ami irgalmatlanul hiányzott a magyar táncszínpadról.

Vö. Halász Tamás: A kezdet vége

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek