A Vendégünk Csehország programsorozat keretében megtartott két, különböző programmal futó táncest közül az elsőn Zuska kétfelvonásosát (Szóló három hangra) láthattuk. Ritka manapság az ilyen terjedelmű táncprodukció: a szünetet leszámítva száz perces futamidő. Ritkán látjuk az önkorlátozásra való képtelenséget, a nyűglődést, pátoszt, felszíni hablatyot és manírt ilyen kifejlett pompájában. A Jacques Brel, Vlagyimir Viszockij és a cseh Karel Kryl dalaira komponált maratoni előadás kezdetén a géphang kizárólag franciául, oroszul és csehül kér minket mobiltelefonjaink kikapcsolására. Értetlenül nézünk össze, majd némi spéttel kapcsolunk: ja, hogy ez a három dalnok nyelve, azért. Vicc.

Brelt és Viszockijt elsősorban a mai ötvenesek-hatvanasok generációja tartja számon ifjúsága ikonjaként: még azok közül is, ki alapos ismerőjük, igazolt rajongójuk, csak kis töredék ismeri jól dalaik szövegét is. Márpedig, tudjuk jól: ezen egy szál gitárral előadott dalok szövege roppant jelentőségű. S ha egy-egy kiemelkedő darabjukat (így Brel Ne me quitte pas-ját) sokan is ismerik, a zömből a szélesebb közönség (orosz- és franciatudás híján) egy kukkot sem ért. S akkor nem is beszéltünk Karel Krylről, akiről valóban csak maroknyian hallottak e hazában.

Ehhez képest száz perc folyamatos dal, cseh nyelvű prózai szövegekkel, egyetlen betűnyi fordítás, felirat nélkül, s a Fesztivál Színház mindkét este szaunára emlékeztető klímájával (ó, azok az alkalmi legyezők) nem igazán kedvezett a feszült figyelemnek.

Zuska dalok mellé rendelt, ormótlan nyakláncként felfűzött koreográfiáját a Dalnok alakja (Alexandre Katsapov) köti össze: ő maga Brel, Viszockij és Kryl, az énekmondó. Partnere a szerepét nagyjából egyetlen arckifejezéssel (aggodalmasan-pátosszal felhúzott szemöldök, riadt-ártatlanul nyitva hagyott száj) végigtáncoló múzsa-társ, bujkáló szabadság-szerelem-végzet táncalak, Nikola Márová. Az első felvonás tere egy hatalmas kocka pengevékony éleit idézi, benne hatalmas, egyszerű vonalú asztal-posztamens (az asztal-szék, mint szimbolikus elem már ismerős lehetett a Magyar Balettszínház Gödöllő repertoárján is szereplő rövid, s igencsak megkapó, komoly előzetes várakozást keltő Zuska-mű, a Tengeröböl kapcsán). A dalnok a magasban, az asztallapon – hófehér gitár az attribútuma (az elvonatkoztatás jegyében). A hangszer később megannyi szimbolikus szerepet kap: lesz meghosszabbított kar, máskor fej, dédelgetett szerelmes. Amikor bepólyázott csecsemőként adogatják egymásnak óvatos kézzel, többen nem bírjuk tovább, felröhögünk a nézői sorokban.

Szépek ezek a dalok, becsukott szemmel például hosszan ellennénk velük, de ide mi táncot jöttünk nézni. S amikor a második felvonás elején, nagy önfegyelemmel visszatérve, a megritkult széksorokra tekintünk, megbizonyosodhatunk róla: ezt sokan nagyon is így gondolták.

Elképesztő pátosz, ízlésficamos humorkodások, avíttság súlyosbítják Zuska művét. A csapkodó közhelyek: vagabund-dalnoklét, tehát régi, kopott utazókoffer, vaskos katonazubbonyok, francia frivolság, kelet-európai lepattantság. Brel Ce gens-lá című csodás, emblematikus dalát Katsapov leplaybackeli: az eredeti, Brel szenvedélyes mozdulatokkal kísért, drámai erejű száma precízen ismételtetik itt be egyetlen fénypászmában. Katsapov ügyes, hasonlít is, de a konceptet nem érteni. A reptéri mobil-lépcsőkön ringatózó, frivol kettőst lejtő, formaruhás, szovjet stewardesseket, s a bőröndjein az Aeroflot légitársaság cirill betűit egyesével hordozó utasokat ugyancsak. Bizarr a vörös mezén sárga, ötágú csillagot hordó, gimnasztikázó sokaság (hölgyeken, odafent két csillag, uraknak, odalent egy).

Émelyítőn lírai és tolakodóan vaskos képek követik egymást (egy Viszockij-songnál a színpad széléig támolygó, részegséget játszó férfikoszorú például pantomimikusan belehány az első nézői sorba.)

Fotó: Felvégi Andrea (Forrás: btf.hu)

A prágai társulat férfi-tagjai… na most, az egy érdekes ügy. Ha annyit megjegyzek, hogy a két estén három úron is tetoválást fedeztem fel, viszonylag gyorsan (az ilyesmiért bármely balett-társulatnál guillotine jár), akkor testkultúra-fronton már érzékeltettem valamit. Képzeljük el, amint az ilyen-olyan szimfonikusok koncertjén egyszerre egy Garfield-matricát pillantunk meg az egyik csellón! A szorgosan dolgozó, ám küllemükkel meghökkentő időutazást garantáló urak meglepő alkata, formája (csekély esettől eltekintve) precízen ráerősít az egész produkció provinciális voltára.

A minőség dolgában az első estre szerencsére ráverő második Zuska D. M. J. 1953-1977 című munkájával kezdődik. Az Antonín Dvořák, Bohuslav Martinů és Leoš Janáček műveire készült darab terét hatalmas, folyamatosan átrendezett hasáb-idomok határozzák meg s megannyi vörös rózsa. E munkát is erősen átjárja a pátosz (mint olvassuk, egy megrendítő sírfelirat ihlette), de Zuska olykor tetszetős szcenikai megoldásokkal örvendeztet meg. Ennek ellenére az unalomérzés gyorsan érkezik. Másodikként a stílusteremtő, misztikus svéd-olasz csodatáncosnő, Marie Taglioni egy 1847-ben feljegyzett álmától, Anna Pavlova hattyújától ihletett, groteszknek szánt Zuska-mű került színre. Legendák, ha találkoznak, legendák, ha a hajuknál fogva…

Az 1845-ös, ikonikus Le (Grand) Pas de Quatre, ez a négy vetélkedő balerina-királynő (Taglioni, Grisi, Cerrito, Grahn) számára, Jules Perrot által komponált balett-divertissement férfi-kivitelben zajlik egy parkbéli pad körül: az öltönyből, s enmagukból kivetkezettek közé, a ligeti tóból érkezik a Hattyú (Pavlovát Nikola Márová idézi, férfiruhában). Matthew Bourne, a Les Ballets Trockadero kavarog emlékeinkben, míg ezt a néha alpárian vaskossá horpadó tánc-élcet nézzük. Az egyes társulati férfiak különös idomai, esetlen tüllszoknyával toldva most kifejezett humorforrásként működnek, értjük a dolgot: helycsere, nemcsere, néhol egy-egy sikerültebb geg, vagy olcsó, hímnősködő risza: olykor egy nyolcvanas évekből szalasztott, szilveszteri tévéműsor szintjén járunk.

Zárásul egy élő legenda, a cseh származású, világhírű koreográfus, Jiří Kylián alapműve, 1978-as Sinfoniettája látható. Misztikus tájkép előtt (az erdélyi Mezőségen látni ilyen tágas, kopár dombvidéket) játszódik ez a magával ragadó, bűvös lendületű darab: a táncosok minden erejüket bevetik, teljes odaadással igyekeznek életre kelteni a csodát. Igyekezetüknek adottságaik, testük korlátozott műveltsége szab kérlelhetetlenül határt. Hogy remekművet látunk, feltétlenül átjön: (a mű születésekor harmincegy éves) Kylián sodró tempóban indázó, áradó, Leoš Janáček művére létrehozott táncdarabjának végén már-már beáll az eufória-élmény. Hogy szájunk íze a második est végén jobb, arról nagyobb részt Jiří Kylián tehet.

Kapcsolódó cikkeinket a Budapesti Tavaszi Fesztivál 2009 gyűjtőlapon olvashatják. 

Vö. Lőrinc Katalin: Egyenletes adagolás / Prágai Balett 1. este 
Lőrinc Katalin: Más lendülettel / Prágai Balett 2. este 
Kutszegi Csaba: Homo sovieticus a MűPában 
Králl Csaba: Restauráció és pátosz 
Fuchs Lívia: Tavaszi bukta