Bartók mellett természetesen ott állt Joseph Haydn is, ahogyan ebben az évben sok más helyen is találkozhatunk vele. Miskolc óta pedig látnivaló, hogy szeretjük a Bartók-zenéket mindenféle mással, talán nem is oda illő szerzők műveivel párosítani. Hihetetlen, hogy a műsoron szereplő szerzők között csak nagyjából száz év a különbség, hiszen a klasszika és a modernizmus között annyi minden lezajlott, mint a zenetörténet más, korábbi fejezeteiben ennyi idő alatt soha. A műsorban Bartók I. és II. rapszódiája, a Kontrasztok, Haydntól pedig a G-dúr trió (Hob. XV:25), közismert nevén a Cigány trió, a C-dúr trió (Hob. XV:27) és a zongorára írt G-dúr capriccio (Hob. XVII:1) szerepelt. A G-dúr trióban csupán néhány hangot hagytak a művészek a bemelegedésre, és gyorsan a legmagasabb fokozatba váltottak. Zongorástrióit a szerző Sonata-nak nevezte, a forma azonban a hagyományos szonátaformánál távolabb merészkedik. Már a variációs első tételben szemben találtuk magunkat a zongorista Gottlieb Wallisch gördülékeny stílusával, míg Benjamin Schmid határozottan kiemelte, hogy a hegedűszólam a korai triókhoz képest bizony már levált a zongoráról és saját útját járva komoly teret enged a virtuozitásnak. A harmadik, zárótétel megnevezésében ez áll: Rondo all’Ongarese. A magyaros táncdallam rondótémája szép rávezetés volt az I. rapszódiára, amelynek ezúttal gordonkára átírt változatát hallottuk.

Gottlieb Wallisch

A közelmúltban a St. Martin in the Fields Neville Marriner vezényletével játszotta a MűPában a Galántai táncokat, amellyel szemben csak egyetlen kifogásunk lehetett: a darab nem magyarul „beszélt”, hanem valamiféle univerzális tónusban szólalt meg. A zenekar ráadásul zavarba ejtően hibátlanul és erőteljesen játszott, de mintha a lényeget mégsem értették volna meg. Nem tudom, hogy Bartók ennyivel közérthetőbb-e Kodálynál nemzetközi szinten, vagy éppen jelen művészek éreztek rá a formai- és tartalmi összhatás sarokpontjaira, de az biztos, hogy a tempó, a tagolás és a téma kifejtése hiteles előadást eredményezett. Richard Harwood személyében kompromisszummentes csellistát ismerhettünk meg, Wallisch pedig kőkemény előadásával már a Kontrasztokra készítette a hallgatóságot. Egyes fejtegetések szerint Bartók a hegedű és a zongora hangját alapvetően összeilleszthetetlennek tartotta, a klarinétszólam pedig csak fokozta az ellenhatásokat, de a figyelmes zenehallgató természetesen a dinamika, a szólamvezetés és a megkívánt előadói habitus terén is rátalálhat azokra a bizonyos kontrasztokra. A klarinétirodalom egyik legnehezebb kamaraműve így válik mindenki számára személyesen közeli alkotássá, miközben a felvonultatott öt hangszer (a klarinétos A- és B-klarinét között vált, míg a hegedűs egy ponton tritónuszra hangolt hegedűn játszik) egymásnak feszülve birkózik. Ralph Manno döbbenetes dinamikai ívet bejárva mutatta meg, mi minden rejlik a klarinétban, a fekvéseket ördögi ügyességgel váltotta és játékából egy pillanat alatt megérthettük Bartók szándékait, legalábbis annak egyfajta értelmezését. Ez az értelmezés persze nem lehetett olyan messze az eredeti szándékoktól, a német művész mintegy precíziós műszerként működött, ám ezúttal a koncerttermekben nagyon ritkán hallható, végletekig kigyakorolt előadáson túl ott volt a megdönthetetlen erő. Manno bizonyította, hogy a Kontrasztok nemhogy a klarinétirodalom, de a XX. század, sőt, a teljes zenetörténelem kimagasló alkotásai közé tartozik.

Ralph Manno

A szünet után Gottlieb Wallisch percei következtek. Briliáns technika, fergeteges, de nem fékevesztett fokozás, muzikalitás és jól tagolt előadás jellemezte a G-dúr capricciót. Az eredetileg csembalóra írt mű már-már improvizációba hajló heves szólamai és akkordjai gyújtósként szolgáltak a II. rapszódiához. Ezúttal Schmid állt Wallisch mellett; az ágas-bogas szerkezetű darab nagy csapda a felkészületlen muzsikus számára: a marosi, szatmári, temesi és ruszin folklór-alapanyag ebben a döbbenetes nehézségű műben egységet alkot, amely egység a legkisebb hiba nyomán hamar követhetetlenné válna. A duó elegáns előadása azonban pontos, az itthon szokásos romantikus máztól megfosztva tárgyilagos interpretációt eredményezett, amelyből azért megérezhettük, hogy Wallisch és Schmid láthatóan nagy kedve annak is szólt, hogy magyar művet, Magyarországon játszhatnak – és meg kell mondani, kiválóan, gyakran az újdonság erejével ható momentumokat is felmutatva.

A könnyedebb hangvételű, sodró lendületű C-dúr trió hatásosan keretezte az est programját, és bár nyilván a levezetés szándékával játszották el, a megelőző másfél óra annyira feltüzelte a zenészeket, hogy láthatóan be sem akarták fejezni. A Schuberttől ráadásként eljátszott Zenei Pillanatok népszerű harmadik (f-moll) tétele zongorás kvartett átiratban hangzott el, a klarinét a brácsa szólamát fújta. Gottlieb Wallisch, Benjamin Schmid, Richard Harwood és Ralph Manno fellépése nagy meglepetést okozott, még ha nem is a magyar közönség körében, hiszen a szünetben csak német, angol, francia és holland szavakat hallottam. A magyar közönség biztos a MűPában ünnepelte Bartókot, akinek muzsikája mellett – mint újfent kiderült – minden másnak is van helye.