A középgenerációs orosz rendező nemrégiben egy meglehetősen klasszicizáló, bár tagadhatatlanul nagy költői erővel bíró előadását hozta el Budapestre. Ki tudja, ezen az estén mire is kíváncsi igazán a közönség? Arra, hogy mit is kezd Andrej Mogucsij a híres író, vlgymr szrkn (ld. http://www.srkn.ru/) szövegével? Vagy arra, hogy az említett, inkább hírhedt botránytollnok miért is hagyta ott a moszkvai bemutatót? (Erre a kérdésre később igyekszünk válaszolni.) Vagy talán a Benzolhullákra? (Ennek eldöntéséhez nem ártana némi adat arról, hányan is maradtak ott az előadás után a gimnazista korú zörejbanda ráadáskoncertjén.) Vagy talán az orosz színjátszás újabb nagy pillanataira?

Anvar Libabov

A Nem Hamlet bevezető etűdje az ember elkocsonyásodásáról szóló (ál)tudományos konferencia-előadás, amelyet a szovjet/orosz szobatudós egy mintapéldánya tár az érdeklődő nagyközönség elé. Szobatudós, értsd: divatjamúlt öltöny, SZTK-keretes szemüveg, kopott táskából előkotort gyűrött, teafoltos papírok, a modern technika vívmányának (mikrofon) rendeltetésszerűtlen használata. A hozzászólás bikkfanyelve mosolyt fakaszt, az előadó stílusa távolról sem választékosságával vívja ki csodálatunkat, sokkal inkább tempójával, felfoghatatlanságával, a felvezetés keresetlen közvetlenségével, hiszen a testnedvek nem csak verbálisan kerülnek elő, a zsebkendőt kiegészítő vörös függönyre is jut egy kevés belőlük. Klimber professzor (Anvar Libabov) zseniális magánszámot ad elő. Amikor pedig végre fellélegeznénk, hogy odakerült a pont a mondandó végére, jön a pillanat, amitől a nézők kilencven százaléka retteg: a kivételes lottójáték, amelyhez először is sorsolási bizottságra lesz szükség, amelynek tagjai kénytelen-kelletlen a közönség soraiból kerülnek majd ki. Az első sor két tagja húzhat, egyikük a helyi orosz kolónia tagja, lubickol az anyanyelvi közegben, másikuk ifjú színész – keresve sem lehetett volna jobb önkénteseket találni. A „nyertes” cédulákon sor- és helyszámok szerepelnek, nincs apelláta, ki kell menni. Előttünk vihogva a fejét rázza, ficánkol egy fiatalember, „nem hiszem el”, vélnénk a szájából hallani, utoljára – természetesen – rá sújt le Fortuna keze. Ajándék nincs, csupán életvezetési jó tanácsok, de a befogadó színház művészének pillája sem rebben, amikor házi színpadára kivetve negatív pólusát pozitívval orvosolja a – mint pár pillanattal később kiderül, pszichiátriai – szakember. Az ülésrend akaratlanul is tökéletes. A színpadon sorakozó „nézők” néha-néha tanácstalanul egymásra pillantanak, nem bukik le egyikük sem, csupán akkor kezdünk el gyanakodni, amikor a civilek eltávolítása után a maradék áldozatok felett sorra elhangzik a hét kórisme. Egy elmeosztályon vagyunk, ahol a különféle tünetek együttes kezelésére a pszichodráma módszerét alkalmazzák: induljon a Hamlet!

Jelenet

Film főcím. Éjszakai jelenet, Horatio, Tybalt – és mivel annyira elvonja a figyelmünket a „színészek” háta mögé vetített szöveg felolvasásának helyzetkomikuma, szégyenszemre itt még fel sem tűnik igazán, hogy egyben a Romeo és Júlia is pörögni kezd. A szereposztás a szünetben a székekre nyomtatott formában is odakészített anamnézisek alapján született: a dán királyfit maga a fent említett ficánkoló (apró orrsérülés következtében elmagányosodott) fiatalember (Andrej Simko) játssza, aki időközben még a teremből is megpróbál kiszökni. Horatio szerepe a komplexusos, káromkodó rezonőr geológusra, a dajkáé a zaklatott, rokkant kőművesnőre, a második jelenetben megsebzett, a továbbiakban a földön fájdalmasan fetrengő Tybalté az állkapocs-komplexusban tetszelgő (öreg)diákra, a királyé a púpos, gyenge fizikumú nehézgép-kezelőre, a királynőé az izzadó tenyerű, étkezési zavarokkal küzdő könyvtárosnőre, Júliáé a korán árvaságra jutott, kóros gázkibocsátásra panaszkodó, paranoiás 18 éves lányra jutott. A testképzavar és a ruhájukra biggyesztett villogó nyomkövető mindannyiukban közös (ahogyan az is, hogy egytől egyig remek színészek játsszák őket).

A két dráma legismertebb pillanatai keverednek a szemünk előtt, elhangzanak a kifacsart nagymonológok és nagydialógok töredékei, minden beteg legjobb adottságai szerint igyekszik megfelelni a rárótt feladatnak, és mindezek groteszk humorát olyan díszletben (Emil Kapeljus) élvezzük, amely játszi könnyedséggel változik kórteremből bálteremmé, majd barlanggá (a fehér függönyök oszlopokká csavarodnak a második részben), amelynek falait fantasztikusan sejtelmes hangulatot teremtve lengik be Shakespeare és Szorokin fordítva vetített, ily módon háromszorosan is pervertált szövegei.. A szomorú vég abból adódik, hogy mire igazán felépülne Shakespeare világa ezek között a bizonytalan körvonalakat adó falak között, Hamlet megelégeli a játékot/kezelést, kiszáll, túlgondolja a monológot, a szerelmet, nem Hamlet többé, eldobja nevét – és nyomkövetőjét. Példáját a többiek is követik, leveszik magukról a szerkezetet, ott hagyják – tagadni vágyott kóros tükörképükkel egyetemben – az üresen maradt székeken. De a háttérben, az orvosi fülke falán lógó portrén továbbra is villog a piros pont, amely az előadás elejétől fogva kijelöli a céltábla közepét: William Shakespeare homlokán. Talán ő itt a legnagyobb bolond, a leghatalmasabb terapeuta, a legbefolyásosabb guru, a legesendőbb áldozat – ki-ki döntse el szabadon.

Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Andrej Mogucsij számtalan remek fricskával szövi át az előadást, ide értve az intermezzókat szolgáltató, úttörő külsejű punkzenekart is, amelynek a jelenléte leginkább azt sugallja, hogy a külvilág „normális” szereplőinek bizony gyakran sokkal inkább eggyel beljebb, azon a pszichiátriai színpadon lenne a helyük. Vlagyimir Szorokin szövegével szemben Mogucsij pedig kizárólag azt a gyalázatot követte el, hogy a hidegen és keményen megalázó helyzeteket csupán látszólag megalázóvá finomította; a shakespeare-i világot ahelyett, hogy végleg lerongyolta volna, a személyes hangvételű alakításokból fokozatosan újjáépítette, a szemérmetlen kukkolásra és kiszolgáltatottsági helyzetekre épülő drámából laza kézmozdulatokkal érzékeny és emberi, szerethető és nagyszerű színházi eseményt csinált.