 Vladimir Válek |
A karmester és a hegedűművész hírneve azonban ehhez kevésnek bizonyult. Pedig Smetana Moldvája – többekkel ellentétben – nekem tetszett. Sokszor vagyok így a slágerekkel, melyeket gyerekkoromban rongyosra hallgattam: ha végre valaki kellően szárazon interpretálja őket, hajlamos vagyok érdekesnek tartani az előadást. És a Prágai Rádiózenekar – lássuk be – igen jó együttes, a művet – hasonlóan a recenzenshez – óvodáskorukban is fejből tudták. Vladimir Válek tempóváltás nélküli vezénylése mint látvány is logikusnak tűnt – a fagottost egy ízben mégis megzavarta. Úgy tűnik, annak idején túlzottan rögzült benne az az agogika, melyből több tucatot szoktunk hallani Talichnál, Karajannál vagy Fricsaynál, s melyeket hiába vártunk március 29-én. A zenekar viszont nagyszerűen játszott, sok kiemelkedő belső szólót hallhattunk a fúvósoktól, a sforzatók, a hirtelen hangerő- és hangszínváltások megmutatták, hogy a Prágai Rádiózenekar méltán világhírű. A mű végén a trombiták kezdtek ugyan fárasztani, hisz élvezetesebb, ha úgy szakad le a csillár, hogy közben a többi szólamot is hallom. Ezzel együtt bizakodóan vártam a folytatást, miközben azon gondolkodtam, ma is van létjogosultsága a Weingartner-iskolának, a gyorsításon-lassításon, agogikán kívül még annyiféle kifejezőeszközzel élhet egy karmester. A vasárnap esti Moldva nekem erre volt bizonyíték.
Aztán jött az est kellemetlen meglepetése. Dvořák Hegedűversenye amúgy is nehézkes, egy jókora, tökéletesen feledhető első és egy közepes lassú tételen kell átevickélni ahhoz, hogy a táncos finálét élvezhessük. A szólam mindeközben igen nehéz – a kíséret pedig minden, csak nem látványos. A zenekar már az első felütésnél bizonytalan volt, és ez sajnos így is maradt a mű végéig. Dmitrij Berlinszkij pedig bemutatta azt a fölényes technikát, mely ezen az estén a jobb kezére korlátozódott. Csodálatos vonóhúzásokkal olyan hamisan játszott, hogy olykor nehéz volt elviselni. És mivel a zenekarra alig támaszkodhatott, interpretációjából leginkább az jött át, hogy „legyünk túl rajta”. Válek úr pedig kapaszkodott, elsősorban kimért ütéseibe, melyek szemmel láthatólag nem egyértelműen korreláltak a kottával és a szólista elképzeléseivel. A végén hiába küldte ki Berlinszkijt külön is meghajolni, a közönség nem kért ráadást.
 A Prágai Rádiózenekar |
A szünet után Martinů 1942-ben befejezett 1. szimfóniájával aztán jelentősen javult a helyzet. A zenekar ismét a Moldvában hallott formáját hozta, vagyis az egységes, helyenként kimondottan szép, másutt kissé túl harsány hangzást; s a szimfónia a karmester lelki világához is jobban illett, mint a versenymű. Martinů nagyszabású remeke valahol Mahler és Bernstein közt helyezkedik el, a komponista 51 éves korában mert a klasszikus műformához nyúlni, rögtön nagy sikerrel. Ha az 1. szimfónia nem is annyira tartalmas, mint amilyen hosszú, bővelkedik pompás megoldásokban, ragyogó a hangszerelése, a Scherzo vagy a záró tétel pedig alkalmas arra, hogy ismét leszakadjon a csillár. A Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem ezúttal is szinte kicsinek bizonyult ekkora hangorkánhoz – ami nem feltétlenül dicséret, különösen annak tudatában, hogy a terem ennél lényegesen nagyobb apparátust is könnyen elvisel. Az volt az érzésem, hogy Vladimir Válek és zenekara ily módon kompenzálja a Dvořák-hegedűverseny bizonytalanságát. Erre utalt a két ráadás is, melyek sörízű humorában alig ismertem fel Dvořák szláv táncait. A hangerő és a tánc persze meghozta a közönség elismerését is. Végeredményben jól szórakoztunk – meglehet, ezt viszont az előadók nem éreznék túl nagy dicséretnek.
Kapcsolódó cikkeinket a Budapesti Tavaszi Fesztivál 2009 gyűjtőlapon olvashatják.