Tolnai Szabolcs: Fövenyóra
2008.02.15.

Szép film a Fövenyóra. FORGÁCH ANDRÁS ELEMZÉSE.

Jelenet a filmből
Jelenet a filmből

Voltaképp lehetetlen feladatra vállalkozott Tolnai Szabolcs, amikor Danilo Kiš három önéletrajzi művéből, amit trilógiának tart az irodalomtörténet és mond maga a szerző is (Korai bánat; Kert, hamu; Fövenyóra), és más írásaiból filmet készített, tekintettel Danilo Kiš prózájának bámulatosan erős képiségére, amely képiség, illetve egy olyan megközelítés, amelyik megpróbálja azt egy az egyben megvalósítani, a filmvásznon szinte azonnal illusztratívvá változik. Ez csak abban az esetben kerülhető el, ha a filmrendező nyelve az erősebb, akkor viszont agyonütheti az eredeti mű világát, vagy elmázolhatja azt – tudjuk, ez minden adaptáció csapdája, és ezt a csapdát többnyire sikerült kikerülnie a fiatal filmrendezőnek, nem elsősorban azért, mert erőteljes, saját nyelvvel jelentkezik, ennek leginkább a csíráit lehet érzékelni nála (könnyeden, folyamatosan fogalmaz, az enyhe szürrealizmust valódi életismerettel keveri), hanem azért, mert nagy anyagismerettel, hamisság nélkül, pontosan, és igazán jó színészválasztással és színészvezetéssel halad végig a maga kifeszítette kötélen: autentikus, drámaian hiteles helyszíneken, egy nagyon jó operatőrrel (Pohárnok Gergely). A másik kockázat a szerkezet csapdáiból fakad: a joyce-iánus, proustiánus Kiš úgy alkotta meg szövegeit, hogy azok egyszerre tekinthetők egy tudatfolyam darabjainak, és ugyanakkor drabálisan pontos, realista, Iszaak Babel és Bruno Schulz nyelvi erejét felidéző szürreálisba hajló műveknek: ezt a két szintet folyamatosan egyszerre életben tartani, egymással feleselni hagyni, és ugyanakkor közérthető mozit csinálni, ráadásul a Holocaust (paradox módon divatos, tehát bizonyos szempontból lerágott csontnak tekinthető) témájában, heroikus munkát, de mindenekelőtt pontos elemzést és előkészítést kíván. És akkor még Borges-t, mint főhatást nem is említettem. A „borgesi labirintus” kifejezés majd minden Danilo Kiš elemzésben előfordul. Az a fajta végtelen bolyongás, amely annyi dilettánsnak ad mentséget, ha nem uralja kellően saját médiumát. Kiš sohasem tagadta, szégyellte – Belgrádban ő végezte el először a komparatisztika szakot (összehasonlító irodalomtudomány) – világirodalmi forrásait, sőt bátorít minket arra, hogy a nyomába olvassunk, hogy eredetiségünk megőrzése érdekében tanulmányozzuk az elődöket.

Tolnai Szabolcs
Tolnai Szabolcs
Tolnai Szabolcs (rendező, forgatókönyvíró, s egyben szerbiai társproducer) ideális alanya ennek a kihívásnak: ott él, ott növekedett, ahol ezek a történetek lejátszódtak – ahogy egy interjújában mondta: „Keresem azokat a történeteket, amelyeken keresztül én is el tudom mondani az élményeimet és a saját világomról tudok mesélni. Danilo Kiš néhány utcával arrébb született és nőtt föl, mint én, az édesapám barátja volt, de nem csak emiatt érdekelt...” –, zsigerileg ismeri azt a balkáni közeget, a kulturális identitásoknak azt a sajátságos, kibogozhatatlan, népirtásokon és barátkozásokon, nagy szövetségeken és gyűlölködéseken keresztül megszületett ötvözetét, amelyiknek más volt a képe az Osztrák-Magyar Monarchiában, más a szerb királyságban, más a képe Tito Jugoszláviájában, és más ma, a felszabdalt, erős történeti tudatú nemzetekre és kisebbségekre szakadt földközi-tengeri országban, és mégis van ebben a közegben valami lényegi azonosság (hiszen közeg), amit semmilyen politikai machináció nem volt képes mindmostanáig felszámolni: kultúrákon, nyelveken és határokon átívelő azonosságról van szó, arról, ahogyan a vajdaságiak fölismerik egymást, gondolkodni tudnak egymás gondolataival, emlékezni egymás emlékeivel.

Jelenet a filmből
Jelenet a filmből

A filmen azonban kétségtelenül nyomott hagytak az elkészülés nehézségei (egy évre leállt a forgatás, visszavontak támogatásokat), habár, ennek ellentételeként, a vonzóan használt fekete-fehér képiség is költségvetési okokból született (a díszleteket nem lehetett volna kellően nagyszabású módon ennyi pénzből kihozni); a helyszínek – melyek között csodálatos is akad, és amelyek mind kiválóan vannak fotografálva, és a szereplők sem „esnek le” a képről, sem a gyerekek, sem a felnőttek, sem a főszereplők, sem a statiszták – nem mindig lobbannak föl, időnként csak a jótékony félhomály, a sötétből élesen kiváló világosság segít rajtuk (a bujkálás, az elsötétítés, a rettegés hatásos metaforái a helyszínek, a szellemidézés és rossz álmok helyszínei, de egy idő után mégis kicsit soknak tűnik a félhomály), viszont a hatvanas évekbeli házibulik happeninget és alkoholt, cigarettafüstöt, kialvatlan férfiakat, valamint csinos és érdeklődő riporterlányokat és kíváncsi egyetemista lányokat kombináló, szellemesen és könnyeden odatett világába kissé doktriner (és illusztratív) módon keveredik az üldözött, plágiummal vádolt író vívódása, a lökdösődés, mint afféle flash-back. A tájat szándékosan nem romantizálja a rendező, inkább a szürkék felé tolja az árnyalatokat, nem a természet, hanem az emberi történet foglalkoztatja, viszont amikor Andi Sam behúzódva a ház mögötti dzsumbujba, agyonüti a kismacskát, s ugyanígy, a film legelején, amikor az anyával várja az erdőben, hogy elálljon az eső, azok mind áttetszően, érzékletes képei a világ labirintussá, áthatolhatatlanná válásának.

Jelenet a filmből
Jelenet a filmből

Andi Sam emlékezik, a fiú az apára, Eduard Samra (a regényben E. S.) – ez megkönnyíti ugyan a forgatókönyvíró-rendező dolgát, de egyúttal kiszámíthatóvá is teszi a film szerkezetét. Amilyen briliáns a végén a hosszú hajú kísértet-apa felbukkanása a tengerparton, és az abbáziai szállodában, és eltűnése a folyosó végi mellékhelyiségben – visszatekintve a filmre, melynek részletei tiszták, a tragikus sorsú Eduard Samot játszó Slobodan Custic éles csöndjei, paranoid figyelme, a felnőtt Andit játszó Nebojsa Dugalic némileg általános színészete ellenére meg-megszületik a Danilo Kiš-i arc, amelyből szintén a figyelmes csönd, a belső figyelem sugárzik, Derzsi János, Lázár Kati, Rajhona Ádám, Nagy Mari jelenléte, de minden egyes statiszta jelenléte, még azé a csúfondáros fickóé is, aki nyiltan bámészkodva nem hagyja az állomáson vizelni Samuelt (arra kíváncsi, hogy körül van-e metélve), és Samuel ezután a film igen szép ökonómiával leforgatott egyik éberálom jelenetében megkapja a halál csókját a fekete hölgytől, és a nyakába omlik a – másik, színházi jelenetben Arrabalként is remeklő – halott katonát játszó Lars Rudolph (akit már a Werckmeister harmóniákból ismerhetünk: nem színész, hanem zenész, de bámulatosan virtuóz mindkét megjelenése ebben a filmben, franciául, angolul és németül is beszél, mikor, mit kell, egyáltalán, a film ezer nyelven beszél), az autentikus arcok, autentikus megszólalások elviszik (idézőjelbe kellene tennem ezt a szót, de nem szeretném) az egyébként ritmusát tekintve egyenetlen film megjósolható fordulatait: egyszóval tehetséges munka, mindenkinek csak ajánlani tudom, igazi örömet leltem benne.

Kapcsolódó cikkünk:
39. Magyar Filmszemle

V.ö. bbe: Szomorú film a halálról
Stőhr Lóránt: "Az eltűnt apa nyomában" 
Cibulya Nikol: Milyen az énkeresés?

Író:  Danilo Kiš,  Operatőr:  Pohárnok Gergely,  Vágó:  Ruszev Szilvia,  Rendező:  Tolnai Szabolcs,  Producer:  Durst György,  Miroslav Mogorovich,  Szereplők:  Nebojsa Dugalic,  Lázár Kati,  Nagy Mari,  Rajhona Ádám,  Derzsi János
Megítélt támogatás: 9 500 000 Ft
Támogató: Mozgókép Kollégium
39. Magyar Filmszemle megrendezésére (2007)