Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

CSALÁDTERÁPIA

Teatr Licedei: Szemianyuki / Thália Színház, Budapesti Tavaszi Fesztivál 2009
2009. márc. 30.
Üdítően sok az ismeretlen arc a Thália Színházban, bár talán csak azért, mert harmadik este játssza a világot járó szentpétervári székhelyű társulat, a Teatr Licedei (Tyeatr Licegyej) a Szemianyuki (Szemjanyuki) című „pantomimes bohócszínházat”. MOLNÁR ZSÓFI ÍRÁSA.

A
A "zizi család". Jelenetek az előadásból

Tehát nem cirkuszi produkciót várunk, de nem is hagyományos színházi élményt. Vagy éppenséggel mindkettőt.

Kicsit rendetlenül feldobott fehér lepel fedi el a színpad terét, így eleinte a díszletből csak egy-két szedett-vedett kupacot látunk a széleken. Aztán az egyik nézőtéri ajtón át megérkezik a családanya, és az első sorokat nem kímélve bőven meglocsolja a nem létező virágágyást, majd frissen kimosott harisnyájából kirázza a koszos vizet a közönség felé. Ez az előadás alaphangja – és az első szektor még távolról sem lélegezhet fel a jelenet végeztével.

A majd’ kétórás előadás valóban „portré egy zizi családról”, nem több, de nem is kevesebb. Hálás téma ez, könnyen harap rá nemcsak a színházba járó, de a tévénéző közönség is. A hivatkozási pont a már több generációnak újrakevert Addams Family, de a hazai terepen említhetnénk akár a Besenyő családot is. Csetlés-botlás, napi kalandtúra, a megfelelő, szerencsére nem túl harsány eszközökkel felerősített semmiségek. Jelen esetben az egyelőre hatfős család egy sor – hiánytalanul működő – bohóctréfába csomagolja a teljesen hétköznapi, szavak nélkül is tökéletesen érthető eseménysort: a négy gyerek reggeltől estig bosszantja az apját, aki napjában többször összepakolja a holmiját, mígnem a kilencedik hónapban járó terhes anya eljárja a násztáncot, és az apa mégis marad, illetve végül visszatér. A történet nagyjából ennyi.

A színpadi eszköztár mindezek megjelenítésére persze bőséges. Az egymáshoz lazán kapcsolódó jelenetek sorát a bohócosan fehérre mázolt arcú, torzonborz, mind egy szálig szemüveges figurák lendületesen vezetik végig. És bár nincs krumpliorr, nincs tizenöt számmal nagyobb, klaffogó cipő, a hagyományos színházi körülmények ellenére inkább cirkuszban érzi magát a közönség. A jelenetek között lelkesen tapsol, egyenként megköszöni a „számokat”, remekül szórakozik. A cirkuszi előadások narratív fonalát gyakran bohócok vezetik, logikus tehát, hogy ezek a figurák képesek egy egész estés produkciót is elvinni a hátukon. Mind különböző karakterek: az iszákos, papucsférj apa, a keménykezű, de szerető anya, a fegyvermániás, végtagokat előszeretettel fűrészelő elsőszülött fiú és a három lány: az egyik okoskodik, a másik leginkább csak vegetál, ahogy erre a kezében tartott időnként lekonyuló virág is utal, a harmadik pedig, a huncut legkisebb, előszeretettel fejezi le a babáit.

A legnagyobb élményt számomra mégsem ők jelentik, hanem maga az elegáns fesztiválközönség. Azon kapom magam, hogy akkor mulatok igazán, amikor a cirkuszi műfajban megszokott inzultusok érik a nézőket. (Persze, a kibicnek semmi sem drága, végtelenül hálás vagyok, amiért mindezt a balkonról figyelhetem.) Tudniillik nem elég a kezdeti locsolkodás, három delikvens az első sorból részt vehet egy zenekarban, majd az egész földszint egy gigantikus párnacsatában, amelyben nagyjából mindenki békésen, egy kis utólagos fazonigazítással tűri, hogy a színészek–artisták ütlegeljék, aztán még egy spricni, a kitüntetetteknek egy kis tupír, majd az apa utáni kutakodásban éles

Fotó
Fotó: Szkárossy Zsuzsa

szembevilágítás. Végül az előadás záróakkordjaként a színpadot beborító szerpentintenger kiárad a nézőtérre is, többek alaposan belegubancolódnak, és éppen ők lesznek azok, akik relikviaként ölnyi halomban viszik haza a hosszú, fehér papírcsíkokat. (Itt merül fel talán joggal a kérdés, hogy vajon miért csak az előadás előtt vásárolhatnak pólót az akkor még rajongásuknak tudatában nem lévő nézők?) Ebből is látható, hogy az előadás sikere nagyban függ attól, milyen első sort fog ki a társulat, mennyire befogadó az aznapi közönség. A jelen esetben remekül sült el minden, a többször is megviccelt-bevont úr békésen, kellő, sőt interaktív humorral tűri a fenyegetéseket és a hálából ráborított szerpentinkazlat is.

Ezzel a krónikával persze nem Olga Jeliszejeva, Alekszander Guszarov, Marina Mahajeva, Kaszjan Rivkin, Jelena Szadkova és Julja Szergejeva érdemeit kívánjuk lebecsülni, hiszen ők tökéletesen helyt állnak a társulatot alapító Borisz Petrusanszkij rendezésében. Remek a lefejezett babák lázadása, ahogy a pianínóból kísértenek, hasonlóképp az esti rémmese jelenete, nem is szólva a kipányvázott karú apa vodkatöltögető bravúrjáról vagy a tomboló tapsvihart a mosóvizes lavór meglóbálásával csillapítani akaró anya utolsó fenyegető gesztusáról. A legnagyobb fegyvertény mégis az, ahogyan ez a vérbő orosz csapat képes volt megmozdítani a – bármennyire szeretnénk az ellenkezőjét állítani, igenis – konzervatív budapesti közönséget.

Kapcsolódó cikkeinket a Budapesti Tavaszi Fesztivál 2009 gyűjtőlapon olvashatják. 

Vö. Tóth Ágnes Veronika: Ripacsparádé
Zappe László: Rettenetes szülők, vásott kölykök 
Kovács Rita: Csóközön és párnacsata 
Tompa Andrea: Panem és főleg circenses 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek