 Esterházy Miklós herceg |
Az elsőként elhangzó mise, a Nikolaimesse – valóban rövid, de nem „missa brevis”, ahogy az ismertető minősíti – meglehetős sietségben íródott 1772 Miklós napjára, a herceg névnapi meglepetéseként. A darab egy nagy Haydn-kutató jellemzése szerint „optimista mise, telve életörömmel, és életerős, fiatalos szellemmel”. A minapi előadás megcsillantotta a mű frissességét (jóllehet a Mátyás-templom visszhangözöne nem az effajta mozgékonyabb és áttetszőbb műveknek kedvez igazán). Az előadás tényezői közül a legtöbbet a karmester, Záborszky Kálmán tette azért, hogy ez az üdeség az inkább gregorián korális, mintsem figurális zene előadására alkalmas térben érzékelhetővé váljon. Vezénylése lényegretörő és összemarkoló jellegű volt, precízen és tempóviszonyokra, szövegre és zenei karakterekre érzékenyen rajzolta meg a mű tiszta körvonalait. A jelzett okokból a zenekari teljesítmény nüanszait, melyeket az akusztika ápolt s eltakart, igen nehéz lett volna megítélni; amit mégis hallottunk, az kifogástalan volt, sőt nem egyszer kifejezetten szép zenekari színeknek örülhettünk. A nagylétszámú kórus már kevésbé volt árnyalt és hajlékony (ezeket a kórusszólamokat annak idején maroknyi, válogatott énekes adta elő, lényegileg szolisztikus megközelítéssel); a hangok sokszor statikusak voltak, kevés hajlandóságot mutatva feszültségek és oldások állandó játékára. S a szöveg sem volt különlegesen artikulált vagy éppen expresszív. Mindenesetre a kórus eleget tett annak, ami feltétlenül kötelező: megbízhatóan, pontosan, tisztán énekelt.
 Záborszky Kálmán |
Nem tudom, ki hogy van vele, számomra egy kicsit abszurd, ha egy mise után (ami, ugye, koncertszerű állapotában már eleve csak váza, kivonata egy liturgiai objektumnak), mintha mi sem történt volna, egy újabb mise következik. Végül is egy mise, egy szertartás arra szolgál, hogy A pontból/állapotból B pontba/állapotba juttassa el hallgatóját. Akkor az a kérdés, hogy pár perces ki-bevonulás, rendezkedés alatt vajon hogyan és mikor kerül vissza a hallgató a kezdőpontba/állapotba. De ez talán merő kötekedés; és a recenzens megvallja, kissé elfogult Haydn irányában, s tulajdonképp alig várta a másik misét, amit kis híján negyedszázad választ el az előzőtől. Huszonnégy év, de csupán három további mise, miután a műfajban 1782 és 1796 között teljesen szünetelt Haydn tevékenysége.
A háborús idők miséje, a Paukenmesse zseniális és rendkívül egyéni kompozíció. Mint az előző év elején, még egy másik világban komponált Üstdobpergés-szimfóniában, itt is, vagy itt még inkább a trombiták és üstdobok elválaszthatatlan együttesére alapozza műve egyéniségét. Az üstdobok azonban ezúttal szinte végig szólnak, kommentálnak és morajlanak, a Kyrie misterioso kezdetétől a feltámadás pillanatán át az egészen hasonlíthatatlan Agnus Dei tételig. Záborszky remekül birkózott meg a kései mű nagyobb időbeli kiterjedésével és zenei megoldásainak szédületes erejével, változatosságával. Partnerei, mint a Nikolaimesse esetében, most is lehetővé tették, hogy elképzelései hallhatóvá, de legalább kitapinthatóvá váljanak.
Hadd emeljem ki befejezésként azt a tételt, amely a legtökéletesebben valósult meg, és ami az egész estét is megkoronázta! Az Agnus Deire gondolok, erre a látomásos freskóra, amelyben a trombiták harsogása (ez tipikus haydni kópésággal egyszerre harci trombitaszó és a mennyei harsonák győzelmes riadása, de diadalé mindenképpen) olyan erővel ragadja torkon a hallgatót, aminek párját csak Bachnál vagy Verdi Requiemjében találjuk. Ebben a tételben nem csupán az üstdobos és a trombitások voltak – mint végig az egész mise során – kiválóak, de az egész együttes felülmúlta önmagát, és – persze karmestere ihletett és avatott vezénylése nyomán – a kivételes erejű tétel katartikus erejű előadásával ajándékozta meg a közönséget.
Kapcsolódó cikkeinket a Budapesti Tavaszi Fesztivál 2009 gyűjtőlapon olvashatják.