Alfons Mucha: Évszakok, Nyár. 1896

A Szépművészeti Múzeum XIX. századi sorozatában ez a kiállítás a harmadik, talán a leggyöngébb, a legérzékenyebb és a leginkább kortársi jellegű. Muchát nem volna érdemes Magyarországra hozni pusztán a művészettörténeti értéke miatt, a cseh nemzeti érzület szintén kevés volna hozzá, ha a sikert nem garantálná ugyanaz a dekadenciára, gyanús érzékiségre, a bomlás szagára fogékony kor, a jelenlegi, amely olyan nagyon hasonlít a XIX-XX. század fordulójára.

Emellett úgy megdolgozott bennünket a marketing, hogy alig vesszük észre, a kereskedelemben fölhajtott profit eszköze, a litográfia ugyanazokon a mechanizmusokon keresztül érte el az árucsere megvalósulását, mint a mai modern eszközök, mert az alapreflexek alig változtak: meztelen nővel kell eladni kekszet, biciklit, cigarettát. Ráadásul, noha mindig van objektív mérce, konformizmusból hajlamosak vagyunk szemet hunyni kanonizált életművek nyilvánvaló gyengeségei fölött, amit a jószomszédság érdekében tett gesztus sem szépít. A Szépművészeti Múzeumban lehetett volna annyi önbecsülés és kritikai érzék, hogy érzékeltesse: befogadott ugyan egy cseh propagandakiállítást, de nem azonosul a kurátori nézőponttal, amely a jobboldali kultúrpolitika nálunk is jól ismert konzervatív érvrendszerével próbál hatni (jó festő, mert keresztény), és kínosnak tart jó néhány művet a válogatásban. Igaz, ahhoz más is kell, mint a látogatószám növelése iránti elkötelezettség.

Alfons Mucha: A gyümölcs. 1897

Lássuk, hogyan lett a tőkések kedvencéből nemzeti ereklye. A morva származású Alfons Mucha 1860-ban született. Festőnek készült, s ezért közép-európai kortársaihoz hasonlóan végigjárta a müncheni akadémiától a Julien Akadémiáig tartó utat. A kétféle tapasztalat különös módon mindvégig differenciált maradt a művészetében: a müncheni tradicionalizmus sajátos módon visszatért „érett” korszakában, de az első szakaszt, a „Mucha stílust” a leghaladóbb vonalas stílus párizsi hatása alakította ki. Párizsi kapcsolatairól nem tudunk meg túl sokat a kiállításon, bár fölmerül néhány név, pedig az lett volna igazán érdekes, ha kiderül, hogy milyen kapcsolatban állt Mucha Paul Gauguinnal és a Nabis-val, vagy hogy milyen inspirációkra sarkallta Toulouse-Lautrec plakátművészete.

Mucha ugyanis az alkalmazott művészetek mesterének bizonyult, amit egy csapásra eldöntött az ünnepelt sztár, Sarah Bernhardt elégedettsége, amikor 1895-ben az első színházi plakátját megtervezte. A művész olyan lehetett Bernhardt számára, mint a jó szabó, aki biztosította megjelenésének ideális formáját, melyhez hozzáadva a színésznő személyisége körüli hisztérikussá fokozott rajongást, a siker biztosított volt. Végignézve az 1895-1901 közötti időszak színházi plakátjait, összeáll egy meglehetősen merev séma, amely három részre tagolódik: a fölső sávot az előadás címe, az alsót a színház neve tölti ki, a középmezőt pedig a démonikussá, érzékivé, titokzatossá kuruzsolt színésznő alakja. A kereskedelmi plakátok ugyanezt a sémát követik, csak Bernhard személyes mágiája nélkül némileg szegényesebb formában – cserébe viszont tömegtermelésben. A Mucha mintakönyve szerint készült indás, leveles, tekervényes ornamentikába foglalt nőalakok a modern nagyváros minden közterén megjelentek, és csábító dekorativitással ösztönözték a fogyasztást. 1904 után az Egyesült Államokban is megjelent az európai szecesszió képviselőjének stílusa, a túlzásra való hajlamnak ugyanazzal a kontrollálatlanságával, amelyben tagadhatatlanul van valami elsöprő.

Alfons Mucha: A művészetek: Tánc. 1898

Ugyanez a túlzás más műfajban azonban nagyon visszaüt. A kiállítás második szakasza „a szecesszió mintakönyvének”, a Documents Decoratifs albumnak a lapjaival indul, és a Monarchia széthullása után létrejött Csehország vizuális identitásának a megalapozásával folytatódik. Muchát egy milliomos támogatása ösztönözte 1910-ben a hazatérésre, hogy „a szláv testvériségen alapuló cseh nemzeti identitást” allegorikus falképekbe és festményekbe foglalja, majd megtervezze az új állam első bélyegeit és bankjegyeit. Fejtő Ferenc szerint a két világháború közötti Csehszlovák Köztársaság az egyetlen jogállam, menedékhely volt Közép-Európában, antifasiszta és antisztálinista, még akkor is, ha nacionalista elhajlásai miatt a kisebbségek nem győztek panaszkodni. A nemzet külföldről hazatért művésze szláv nőtípusokba próbálta oltani kiérlelt sikerét úgy, hogy szakított a szecesszióval és a kereskedelmi művészettel, és a cseh eredetet igyekezett hangsúlyozni. Slavia trónon ülő istennőként, a XIX. század első felének provinciális modorában jelenik meg, olyan túlzásokkal és ízlésbeli deficittel, amely minden kisebb tehetségű mester propagandaművészetét jellemzi.