A Budapesti Filharmóniai Társaság Bartók-estje / Budapesti Tavaszi Fesztivál 2009
2009.03.25.

Két nagy, színpadra szánt Bartók-művet láttunk-hallottunk a fesztivál harmadik napján: A kékszakállú herceg vára Mundruczó Kornél rendezésében, A csodálatos mandarin Kovács János dirigálásával került színre, immár szcenírozás nélkül. Két rész, két világ. CSONT ANDRÁS KRITIKÁJA.

Mundruczó Kornél egy interjúban ekként nyilatkozott készülő Kékszakállú-előadásáról: „Áruljuk el, hogy ez persze nem egy rendes színpadi előadás, hanem szcenírozott koncert lesz. Mindenekelőtt a látványból indul ki. A rendelkezésre álló mindössze két próbával nem is lehetne egy igazi operaelőadást létrehozni. Azt tartottuk szem előtt, hogy ennek a darabnak a köznapisága kerüljön előtérbe, ne pedig a szimbólumai, a stilizáltsága.”

Színpadkép
Színpadkép

Nos, állíthatom, ezt a célt a rendező elérte. Semmiféle stilizáltság, a köznapiságtól eltérő elem nem tűnt fel a Művészetek Palotája színpadán: a kékszakállú hercegből amolyan fess, többször elvált Kékszaki lett, Juditból meg Dzsudi, a minden vállalati lében kanál könyvelőnő vagy recepciós-cica, aki megfogta a főnök – lábát. Ez tényleg köznapi.

Már csak azon kellene gondolkozni, mi fán terem az a „szcenírozott koncert”. Erre is van – bár csak részleges – válasz az interjúban: „Az első és legfontosabb koncepciónk az, hogy nem nyúlunk bele a mű koncert mivoltába, szóval az énekes állnak és énekelnek. Ők nem mozognak. Azért meg fog jelenni valami, de maradjon ez meglepetés. Hogy az énekesekkel igazán bekapcsolódhassunk egymás vérkeringésébe, ami egy színháziasabb, operaszerűbb előadáshoz kellene, ahhoz valljuk be, a két nap próbalehetőség igencsak kevés lenne.

Polgár László
Polgár László

Ám ez a cél – a lefúrt lábú énekes ideája – már nem valósult meg; voltaképpen sajnos. Az előadás ugyanis kétségtelen színészi-énekesi játékkal kezdődik: Judit, a kerti kutyaól mellett ülve előkerít a zsebéből valami papírfecnit, és olyan furcsálló-hitetlenkedő mosollyal mutatja oda a Kékszakállúnak, hogy szinte hallani, amint felkaccant: „hogy mik nem vannak, szivi??!!” Aztán kiderül, hogy a papírcafaton a mű bevezető versezete áll, melyet a herceg fog felolvasni. Polgár László itt erős, talán túl erős eszközökkel játszott, kifele beszélt, a nézőknek, ami rendben van, hisz a Prológusnak éppen a nézők megszólítása az egyik lényege (benne többek közt ilyen sorok: „Szemünk pillás függönye fent, / Hol a színpad: kint-e vagy bent, / Urak, asszonyságok?”). De miért a Kékszakállú herceg adja elő ezt az eredetileg a Regősnek szánt, hangsúlyozottan külső nézőpontot képviselő szöveget?! Ez abszurdum. A Regős ugyanis soha nem lehet ennek a drámának a hőse, ő csak kommentátor, rezonőr, csak „szerző”. (Korántsem véletlen, hogy bizonyos előadásokban a Prológust maga a karmester mondja el, hiszen ő bizonyos értelemben valóban a mű szerzője).

Mundruczó ezzel a tökéletesen átgondolatlan ötlettel éppenséggel a maga úgynevezett koncepcióját kasztrálja már a legelején. Szóval a rendező – idézett ígérete ellenére – igenis játszatja az énekeseket is, ami sokféle súlyos probléma eredője. Mert ami a zenekar fölött, ebben az átlátható, rengeteg fém- vagy műanyagmadárral díszített, fából készült, üveges babaházban hat színész (Lisztóczky Hajnal, Moldvai Kiss Andrea, Mucsi Zoltán, Somodi Kálmán, Terhes Sándor, Tóth Orsi), azaz három pár előadásában lejátszódott, az most erős párbeszédes kapcsolatba lépett az énekesek játékával.

Komlósi Ildikó
Komlósi Ildikó

Vagy fordítva. Mundruczó három párt állított be háttérnek, akik amolyan reality show keretében mutatják be mindazt a banalitást és pitiánerséget, amelyeknek semmi közük nem lehet Judit és a Kékszakállú történetéhez. Ha ez kontraszt, és azt akarja jelenteni, hogy a bartóki opera világával szemben a köznapiságtól átitatott világban (vagyis a „mi” mai világunkban) nincsenek immár csukott ajtók, nincsenek metafizikus titkok, akkor nem szólhatunk egy szót sem, legfeljebb a némajáték szereplőinek rettentő sutaságát említhetjük kritikaként, valamint felhozhatjuk, hogy ez az elgondolás bármely mitologikus művel kapcsolatban működtethető, és ezért gondolatilag tökéletesen neutrális. Ám amikor Polgár László és Komlósi Ildikó az éneklésen kívül arra kényszerül, hogy játsszon, és a rendező őket is betereli a panel-prolik aklába, akkor már nincs különbség a mítosz és a hétköznapiság világa között, akkor a háttér köznapisága nem ellentét vagy egy másik lehetőség, hanem uralkodó elem, amely magába olvasztja a balladai-metafizikus világot, miközben a mítosz lemerül a mindennapiság alaktalanságába. Ezzel végképp megszűnnek az opera tágas dimenziói, akkor már semmi értelme ellentétekről vagy eltérő életlehetőségekről beszélni, akkor már nem értelmes az a közlés vagy üzenet, hogy ma is vannak Juditok és Hercegek, ma is folyik az örök harc férfi és nő között, csakhogy immár végletesen szekuralizált, tökéletesen istentől vagy bármiféle transzcendenciától elhagyott világban, azaz végleg a banalitás unalmas kontúrtalanságába züllött közegben. Akkor immár semmi értelme, hogy Mucsi Zoltán elvágja a kezét a konyhában, miközben a zenében és szövegben gyilkos fegyverekről esik szó, semmi jelentése Tóth Orsi gyerek-géppisztolyos, félmeztelen diszkó-ugrálásának valamiféle walkman-zenére – és még rosszkedvűen folytathatnám a rossz párhuzamok felsorolását. Ez a némajátékokkal felmutatott tükör csak siralmas, mellékjelentések nélküli megduplázása a zenei-drámai világnak. Mundruczó Készakállú-rendezésének elkelne William Occam híres borotvája: „Pluralitas non est ponenda sine neccesitate”, azaz „feleslegesen ne szaporítsd a dolgokat”.

Mundruczó Kornél
Mundruczó Kornél

A rendező minden külsődleges jel szerint amolyan „avant-garde”, vagy legalábbis „haladó” előadást hozott létre, ám ez csak puszta látszat, hiszen voltaképpen visszamegy a kukucskáló színház rossz hagyományához. A „mindenki belelát mindenki mindenébe” című ötlet amolyan szellemi peep show felé terelte a színpadi megvalósítást. Itt nincsenek zárt ajtók, nincs a lélek hatalmas birodalma, nincs pszichológia, nincs mítosz, legenda vagy mese, itt evés-ivás-ürítés-üzekedés van. Itt vadul, totálisan animális reflektálatlanságban folyik a mindennapi élet. Szétfolyik, mondhatni. A mitológia, a balladai homály teljes mértékben törlődött a színpadról, a rendezés a metafizikai drámát leviszi a földre, le a rögvalóba, ki az utcára, be a panel-prolik közé, be a szellemi állatvilágba. Koncepciónak persze ez elmegy. Hogy vérszegény, csenevész és közhelyektől erősen szaglik, hogy pusztán egy nagy dráma illusztratív sormintázása, az nem kérdés, de még ez is beleférne, ha... Mert ha ez komolyan átgondolt világlátásként élne a színpadon, vonakodva bár, de megvenném ezt is. Így azonban, ebben a semmire sem kötelező megvalósulásban csak üres badarságnak látom, esetleges szellemi gimnasztikák összefüggéstelen sorozatának. Rendezés helyett a szellemi munka megúszásának; végső soron olcsó, ornamentikus hazugságnak.

Mindezt fokozza a színészek végtelenül általános, mintha-játéka, ami megint a legrosszabb operai hagyomány. Itt a némajátékban amúgy általánosan veszekednek a színészek, általánosan szeretik egymást, tévéznek, beszélgetnek és élnek, éppen úgy, mint egy régi dalszínházi rendezésében – ahol valóban lefúrt lábú énekesek öblögettek –, amelyben ha valamit furcsát látott és tapasztalt, hitetlenkedve csóválta fejét a tömeg, vagyis a kórus. Vagy általánosan felkacagott. És úgy csinált, mintha. Most pontosan ezt láttuk. Mundruczó progressziója valójában a legáporodottabb konzervativizmus.

Jelenetkép
Jelenetkép

A nézők nagy része undort keltőnek tartotta a rendezést, zúgott a „bú”, amikor Mundruczó Kornél az énekesek és a karmester, Kovács János társaságában a színpadon megjelent. Ez némileg örvendetes esemény, hiszen azt jelzi, hogy talán már bukás is lehetséges hazánkban. Ha Mundruczó meri vállalni, hogy egyedül jön ki a tapsra, alighanem még egyértelműbb lett volna fiaskója. Majd legközelebb.

Komlósi Ildikó és Polgár László, úgy vélem, nemcsak színészként, de énekesként is áldozatául esett a rendező szellemi restségének. Polgár nem nagyon tudta eldönteni, merre vigye a szerepet, néha jelentéktelen volt, mint a házban lakó néma szereplők, néha nagyszabású, ahogy a zenében áll, szóval egyszer Mundruczóra hallgatott, máskor Bartókra – és csak ritkán a maga szívére. Hangja a felső regiszterben egyértelműen megkopott, nem is mindig azt dalolta, ami a kottában áll, de ennek ellenére nem maradt adós pár emlékezetes pillanattal, hiszen színházi egyénisége még mindig nagyszabású.

Komlósi Ildikó esetenként jól feltalálta magát a ráerőltetett közértpénztárosi szerepkörben, noha az eredeti Judit csak néha Icuka. Ha már itt tartunk, a méltányosság nevében egy emlékezetes pillanatát azért említsük meg a rendezésnek: az ötödik ajtó felnyitásakor Judit meglehetősen lefitymáló hangon mondja, hogy „szép és nagy a te országod”, miközben a cipője orrát vizsgálgatja méla undorral és unalommal. Mintegy azt mondva ekként: „Na, ezzel a vircsafttal engem nem fogsz lenyűgözni, picinyem…” Ezt Komlósi remekül hozta, hitelesen, bár ehhez alig illett az előadás egészében túlzott vibrátókkal zsúfolt, nagyoperás intonációja. Egyebekben meg kevéssé tudta kibontani a szerep színeit, dimenzióit, mitologikus nagyságát. Hogy ezért mennyire felelős a rendezés, azt nem lehet megállapítani.

Kovács János
Kovács János (Szkárossy Zsuzsa felvételei a próbán készültek)

Egyértelmű diadal volt viszont Kovács János szereplése. A Kékszakállú partitúrája drámaian, ezer színben ragyogott pálcája alatt, és egyedül csak a kissé vonszolt tempókat írhatjuk a rovására, de elképzelhető, hogy a ritmus megtalálásában zavarta a felső színpadon zajló tempótlan zagyvaság. A csodálatos mandarinban azonban végre egyedül maradhatott zenekarával, és ez hátborzongató pillanatokat hozott; a nagyon nehéz partitúra összes mozzanata, minden nagy és kis dramatikus pillanata zenévé alakult dirigálásával - a zene most képes volt egyedül közvetíteni azt a roppant, elemi erejű drámát, melyet Bartók megálmodott. Noha semmit sem láttunk a színpadon, most nem hiányzott a színház; Kovács zenei rendezőként hatalmasat alakított. És ezzel nagyjából meg is mentette az estét.


Kapcsolódó cikkeinket a Budapesti Tavaszi Fesztivál 2009 gyűjtőlapon olvashatják.


Vö. Kolozsi László: A Kékszakállú vírusháza  
Végh Dániel: Akármit látsz, ne kérdezz: Mundruczó könnyűnek találtatott
-mg-: Hovatovább lendület 
Albert Mária: Kempingezzünk Bartókkal? 
Molnár Szabolcs: Rendezői retrospektív 
Csáki Judit: Ilyenre készítik / A kékszakállú herceg vára, The Black Rider

Szerző: Csont András
Helyszín:  Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem,  Időpont:  2009. március 22.,  Szerző:  Bartók Béla,  I. rész:  A kékszakállú herceg vára,  II. rész:  A csodálatos mandarin,  Vezényel:  Kovács János,  Közreműködik:  Komlósi Ildikó,  Polgár László,  Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara,  Rendező:  Mundruczó Kornél