Európa japán kultúra iránti érdeklődése annak is köszönhető, hogy a XIX. század nagy alkotóitól egészen máig számos művész több transzcendenciát vélt felfedezni a távol-keleti szigetországban, mint a kortárs európai valóságban. A számunkra nehezen felfogható, de csak nagy erőfeszítések és tanulás árán megérthető japán kultúrában éppen azért lehetett és lehet több transzcendenst fellelni, mert ezt a világot – pusztán a távolság okán is – nehezebben ismerjük, ismerhetjük ki. A megértés ráadásul kevés, hiszen az „egyszerű” teaszertartásban megőrzött évszázados hagyományokat teljes odaadással át is kell élni. Az európai ember gondolkodásának középpontjában az én áll – a japán kultúra a személyiség teljes átadását, a róla való megfeledkezést követeli meg.

Teaszertartás

Évszázados hagyományok és a legújabb trendek követése egyszerre jellemzi az országot. A japán nyelvtan szabályrendszerének elsajátítása például nem annyira nehéz, mint e nyelvtani szabályok mögött rejlő társadalmi rendszer megértése: a tiszteleti ragozás azt jelenti, hogy a grammatikai előírások mellett ismernünk kell a társadalomban elfoglalt helyét is annak, akivel éppen beszélünk. Hagyományőrzés ide vagy oda: a japánok a tradíciók árnyékában is erősen vágynak arra, hogy európaiak vagy még inkább amerikaiak legyenek, legalább külsőleg – tudjuk, nem egy japán nő szabatja át arcát európaiasra.

Kimonó

Éppen a tradicionális kultúrához fűződő ambivalens viszonyuknak is köszönhető, hogy a külsőségeket, a szigetország hagyományainak felszínét maguk a japánok is szívesen exportálják. A japán színház a színészcsaládok és a mozdulatok jelentésének ismerete nélkül unalmas, de érdekes kulissza: színes ruhákkal, csavaros szamurájmesékkel. Még a nagy japán rendezők filmjeinek egy lényeges jelentéstartománya is elvész a fordításban (gondoljunk az egyik legjobb, Japánban játszódó filmre, a Lost in Translation címűre!): ha nem is Kuroszava, de Ozu filmjei mélyen e különös ország hagyományában gyökeredznek.

Mi adható vissza e háromezer szigetnyi kisvilág kultúrájából mindössze két nap alatt? Természetesen nem sok. Már csak azért sem, mert mindabból, amit a Thália Színházban megtartott kétnapos Japán nap megmutatott, hiányzott a tradíció, a japáni kultúra mélysége és lényege. Az origami egyszerű papírhajtogatássá vált, az ikebana virágkötéssé, a kimonó-kiállítás divatbemutatóvá, a kalligráfia írása festészetté – akinek leírták japánul a nevét, bekeretezhette s otthon kifüggeszthette a szép japán írást –, az animék nem Miyazaki vagy Mamuro Oshii munkái voltak és a mangák sem Otomotól származtak.

Origami

És mégis: a Thália Színházban megtartott rendezvény elérte a célját. Vagyis azt, hogy vágyat ébresszen a japán kultúra megismerése iránt olyanokban, akik esetleg szamurájokról se nagyon hallottak, de azokban is, akiknek a távol-keleti országról legfeljebb karatefilmek jutnak az eszébe. Mert bár az origami szakkört – a Magyar Origami Kör négy asztallal is jelen volt! – magyarok vezették, olyan lelkesen magyarázták a gyerekeknek a hajtogatás művészetét, hogy nekik köszönhetően a legkisebbek nem csupán ahhoz kaphattak kedvet, hogy térlátásukat és színérzéküket fejlesszék a kis papírmadarak elkészítésével, hanem arra is, hogy egyszer elutazzanak abba a furcsa országba, ahol az is művész lehet, aki csak hattyúkat csavargat.  

A mindkét napon zsúfolásig telt Thália Színházra alig lehetett ráismerni. Szombat délután például táncpad fogadott a bejáratnál: fiatalok lépkedtek a kivetítőn látható lépéskombinációkat követve, a pad mögött még vagy harmincan sorakoztak. A táncpaddal szemben egy pulton a japán irodalom néhány remekét, Akutagava, Murakami és Szószeki műveit árulták, együtt olyan borzalmas mangákkal, mint a Rémmetro vagy a Berserk.

Ikebana (képeink nem a helyszínen készültek)

Beljebb haladva egy japán úr írta le kérésre a neveket anyanyelvén, mögötte sorakoztak fel a sárkánykészítők – tadatoma és japán gyémántsárkányok készültek nagy mennyiségben -, majd az origami körök. A mangák szerelmesei örülhettek: a helyszínen bárkit lerajzoltak mint mangahőst. A bejáratoknál kaptak helyet a gyönyörű kimonók, felettük, az első emeleten a bonsai-ok. A büfé teával és japán ételekkel – sajnos csak makival, nigirivel és szasimivel, vagyis a kevésbé izgalmas, a szusibárokból is ismerős ételekkel – készült. (A kínálatból fájdalmasan hiányzott a remek daikichi.)