Borsos Róbert: What a beautiful

Tekintsük nulladiknak a KOKSZ (KOrtárs Karikatúra és Szatíra csoport) 2005-ös kiállítását! A sorozatszerűség gondolata ekkor már vagy ott bujkált Olescher Tamás (főleg festőművész, de még inkább a Vízivárosi Galéria művészeti vezetője) fejében, vagy annak apropóján született meg. 2007-ben össze is hozták Gergely Mariannal (művészettörténész, itt művészeti tanácsadó) az első play art tárlatot (de római egyessel senki ne keresse a Google-ban, mert számozatlan maradt), amelynek eszmei középpontja már akkor is Haraszty István volt. A play art kifejezés valójában az övé, Frank Jánostól kapta anno, továbbá nem mellékesen Haraszty rendszeres kiállító a galériában, szóval minden az ő irányába mutatott. A Play art II. idei megrendezésével most beállt a kétévenkénti ritmus.

Kovách Gergő: Farvíz

A résztvevők közül némelyek visszatérők az idén – Haraszty mellett Kovách Gergő és Pittmann Zsófia –, a többiek újak, de csak a terminus technicus szerint. Mert például drMáriást eddig sem gondoltuk vérkomoly, humortalan művésznek (hiába járkál egyik műfajból a másikba blazírt arckifejezéssel), továbbá Prutkay Péter és Szemadám György művei sem tegnap kezdtek eltérni a „szabályostól”. A többiek, vagyis a fiatalabbak ideillőségének felfedezése „egyszerűen” nyitott szem kérdése, ami a rendezőknek távolról sem okozhatott leküzdhetetlen feladatot. Kovách Gergő szobrászt nem lehetett nehéz észrevenni, hiszen következetesen kerüli tanult műfaja könnyen örökölhető pátoszát, Pittmann Zsófia is évek óta hímezi abszurd-giccses falvédőit, Borsos Róbert pedig (szintén szobrász) már rég meghódította a szíveket a leghíresebb csehszlovák mesehős filcből varrt modellálásával. (A nagyon tájékozatlanok kedvéért meg is nevezzük: a kisvakondról van szó, aki nemrég az Iparművészeti Múzeum A cérna kerüli a gombot című tárlatán bújt elő, most meg, a Tavaszi Fesztivál alatt épp a Millenáris Piros-Fekete Galériájában tartózkodik.) (Zanin Éva kritikáját az Iparművészeti Múzeum kiállításáról ld. itt, Tóth Ágnes Veronika írását a Piros-Fekete Galéria összeállításáról ld. itt. A szerk. megj. )

Csörgő Attila: Perspektív dobókockák

A Play art II-t Csörgő Attila perspektív fa-dobókockái vezetik be. Rajtuk pötty egy szál se, távlattani törvények annál inkább: apró, rövidülő mértani testek ezek. A tudomány elvei szerint ugyan láthatnánk ilyennek a kockát, ám mégsem látjuk: a nyitány tehát nem más, mint a valószínűtlen valódi ­bemutatása. A doyen csodagépei felé tartunk tovább, a Szem-érem és a Helyezkedés – mint a mester művei általában – kiállítóteremhez méltatlan reakciót váltanak ki: gátlás nélkül tör elő a nevetés. A decibelek drMáriás rajzai előtt is magasabbak a megengedettnél (de szerintem a címek puszta olvasása is elég hozzá: Győzikét keresztre feszítik a nézettség növeléséért és Friderikusz Csubakkát kérdezi a pénzügyi válság mozgatórugóiról). A továbbiakban aztán csendesül, vagyis legfeljebb nyögdécsel a néző, és egyáltalán nem csodálkozna, ha más helyszínen valakik tök komolyan vennék Pittmann Zsófi zsigulis és mobiltelefonos falvédőit. Végülis a határ oly vékonyka humor és humortalanság között, s a választóvonal megtalálása főleg azon múlik, hogy el tudjuk-e tolni magunktól a valóságot vagy sem. Valószínűleg Csörgő Attilának van igaza: perspektíva kérdése az egész.

Kujbus János: Otthon az angyal

A humor – még, ha szellemi játéknak nevezzük is – legalább olyan árnyalt, mint a komolyság: lehet szelíd, maró, harsány, kifinomult, keserű, felszabadító, és ki tudja még hányféle, de bármelyik is, egyféle hangsúlyeltolódás (vagy hangsúlycsere) eredménye. Prutkaynál például a @ a klaviatúráról (na jó, a virtuális kapcsolattartás segédeszköztárából) az istenek szférájába emelkedik, Kujbus János (az egyetlen hagyományosan festő kiállító) szatyros háziasszonyának pillantása meg madonnássá szentesedik. Érdekes, hogy éppen két fiatal (női) alkotó játékossága sötétebb színű: Martus Éváé és Zsemlye Ildikóé, de ez valószínűleg átmeneti állapot, mert ahhoz a bölcsességhez, ami a történésektől való távolságtartáshoz szükséges,  nem árt a múló idő.

Martus Éva: Szatyor (Képek forrása: Vízivárosi Galéria)

Többször is végigsorolom magamban a művészeteket, s mindig ugyanaz jön ki: szellemesség terén a képzőművészet hátul kullog. Tudom én, hogy a grand art komoly dolog, de hallottam én már vájtfülű nézősereget zenei paródián hahotázni, a filmes, irodalmi, színházi, sőt táncszínházi példák bő tárházába meg jobb, ha bele se pillantunk. Csupán a hajlékony grafika gyakorlott a jókedvűségben – gondoljunk a plakátra, illusztrációra és a karikatúrára  -, ám ezeknek a műfajoknak legfeljebb „visszavonásig érvényes” belépőjük van a nagyművészetekhez. Lehetséges volna, hogy a pirinyó Vízivárosi Galéria most anélkül, hogy észrevenné, határokat tágít?