 Kremerata Baltica |
Két erősen átgondolt részben adott számot a Kremerata Baltica arról, hogyan is képzelik ők a muzsikálást. Az elsőben a szovjet korszak két prominens zeneszerzője, az egymást személyesen talán soha nem kedvelő, de a másikat tiszteletteljes irigységgel vizslató Prokofjev és Sosztakovics korai, azaz a harmincas években komponált művei hangzottak el. Már az első ütemekben hallatszott, hogy remek koncert lesz. Prokofjev Tovatűnő látomások című zongoradarabjainak vonószenekari átirata (egy ütőhangszeres közreműködésével) rendkívüli színgazdagsággal, félelmetesen okos arányokkal, példátlan szuggesztivitással szólalt meg; már itt érezhető volt az együttes talán legfőbb erénye: az elhivatottság, a töretlen hit az előadott művek szellemiségében és üzenetében, hogy ezt a kissé elcsépelt fogalmat is bedobjam. Másik jellemzőjük az a megfoghatatlan derű, mely több is, kevesebb is a humornál vagy a szellemességnél. Eszes emelkedettség, racionális béke talán – amolyan pszichofizikai állapot, mely még muzsikálásuk külső képét is uralja: az egyre több kiégett, de persze még mindig remekül muzsikáló egykori zsenit hazánkba hozó korszakban (emlékezzünk csak Barenboim és Boulez fellépéseire) ritkán látni ennyi átszellemült, de egy pillanatra sem hamis transzcendenciákba vagy metafizikai ködökbe beletekintő arcot. Mindez a roppantul kedves és szívderítő Liliomos lányok tánca című tételben kulminált.
 Oleg Maisenberg |
Már nem annyira a derű, mint sokkal inkább a nyers humor, sőt groteszk bumfordiság, a megtervezett és szinte a tébolyig hajszolt kacagógörcs jellemzi Sosztakovics 1933-ban komponált Első zongoraversenyét. Mi sem jellemzőbb erre a cirkuszi hangulatra, hogy a zongoraszólamhoz roppant igényes, obligát trombita magánszólam társul. Hogy az eredetieskedésen kívül ennek mi a pontos értelme, azt eddig nem sikerült megfejtenem, és csak arra tippelhetek, hogy Sosztakovics az ekkoriban írt Kisvárosi Lady Macbeth című operájának amolyan melléktermékeként dobta piacra, amelyen a trombita mintegy a rendőrség instrumentális szimbóluma – aligha tagadható, hogy a zongorakoncert zárótétele a dalmű fantasztikusan szellemes rendőrségi jelentének egyfajta zenekari változata. A darab (kivéve talán a Lento feliratú második tételt) amolyan kényszeredett röhögő-rohamoktól szenved, a hajmeresztően nehéz zongoraszólam pedig talán ismét ad némi értelmet a virtuozitás amúgy meglehetősen üres kifejezésének.
Oleg Maisenberg, a pianista hatalmas hangon, őrületes elánnal, egyrészt fantasztikus technikával, ugyanakkor persze sok hanghibával, üres futamokkal, olykor kínosan összegabalyodó ujjakkal adta elő a darabot – ami nem csoda, mert aligha hiszem, hogy élőben ez a szólam melléütések sorozata nélkül lejátszható lenne. Vagyis ez a kisebbik, szinte elhanyagolható gond. Ám ha az előbb a kiégett egykori nagyágyúkról szóltam, nem tagadhatom meg ezt a jelzőt tőle sem: ellentétben trombitáló társával, a remekül játszó Manuel Lichtenwörerrel, amolyan öreg, minden hájjal megkent szélhámosnak láttam az 1945-ben, Ogyesszában született zongoristát, aki nem sokat törődik már a kifejezéssel vagy a lélekkel. Jól odakeni a zenét, ami aztán néha csodálatosan sül el, néha meg csütörtököt mond. Persze ehhez az olykor egészen förtelmes (mert inkább rossz, mint jó viccnek ható) muzsikához illett ez a non chalance. Nem így viszont a vonószenekarhoz, akik feltehetően másként képzelik el a lélek derűjét.
 Daniil Grishin |
Hogy mennyire, azt a második rész szintén erősen tematikusan összeállított műsorával bizonyították ékesen. Elsőnek egy nyilvánvaló, ám ennek megfelelően rendkívül sikeres zeneszerző-szélhámos, Arvo Pärt Benjamin Britten halálára írt gyászzenéjét adták elő; a vonósokhoz itt mindössze egyetlen harang társul. A Cantus in memoriam Britten – noha mélységet és roppant metafizikai méltóságot sugall – nem egyéb, mint egyfajta igényesen (?) megkomponált liftzene, vagy nyugtató muzsika a reptéri beszállás előtt; a lefelé lépegető, egymásba fonódó mollskálák az intenció szerint nyilván arra hivatottak, hogy áhítatot keltsenek – bennem pusztán unalmat okoztak, de öt percig ez viszonylag könnyen elviselhető. Pláne, ha olyanok húzzák az ember fülébe, mint a Kremerata Baltica tagjai, akik nyilván hisznek ebben a muzsikában, és ezt a hitüket tiszteletre méltó módon mutatják fel. Mindamellett pillanatokon belül kiderült, hogy a gyász elhívója, Benjamin Britten egyszerűen nincs egy szellemi dimenzióban észt pályatársával. A szóló brácsára és vonósokra írt Lachrymae (amely nem más, mint variációsorozat a nagy reneszánsz-barokk lantos, John Dowland egy motívumára) az est abszolút csúcspontját hozta. Legkivált a brácsaszólót játszó Daniil Grishin jóvoltából. Ez a legalább 120 kilós, melankolikus óriás, a maga fülbevalójával és virsliujjaival olyan éteri, olyan himnikus, ugyanakkor mégis földközelien emberi hangokat csalt elő a hangszeréből, hogy összefacsarodott tőlük a szívem. Britten csodálatosan koncentrált remekműve fehéren izzó fénnyel lobogott most, a metafizikai tapintható lett, minden kényszeredettség nélkül emelkedtünk a transzcendencia evilági oltárai elé, hogy aztán a darab végén, amikor Britten végre megmutatja a csak a Dowland-kortárs, John Donne átszellemült verseihez hasonlítható, mélységesen mélabús, egyszerre földi és égi témát, elérjünk a művészet értelméhez, melyet a régi görög megkapó egyszerűséggel nevezett katarzisnak.
Ez után a Bartók Divertimento káprázatos, a második tétel sirató szakaszában egyenesen megrázó előadása már csak levezetés volt, a csúcsponton tartózkodók visszavezetése az életbe. És a ráadásokban még tovább tartott ez a visszavezetés: a Happy Birthday dallamára írt variációkban ismét Daniil Grishiné lett a főszerep – ez a fantasztikus mackó éppen azt tudja, amit oly kevesen, ismeri ugyanis a lélek derűjének titkát, melyet zenésztársaival együtt most megpróbált megosztani velünk. Tudva közben, hogy ezt mindenkinek magában és egyedül kell meglelnie. „Ezért a koncertért érdemes volt felkelni”, mondta egy néző kifelé menet. Arany zárszavak.
Kapcsolódó cikkeinket a Budapesti Tavaszi Fesztivál 2009 gyűjtőlapon olvashatják.
Vö. kobzos55: A szép hangzás öröme
Mesterházi Gábor: Vonzó huszadik század