Stohl András |
A néző meg, tévelygéseiket szemlélve, úgy bolyonghat kultúrák, mítoszok, ideológiák dzsungelében, mint ama mitológiai lény Minósz király labirintusában. A kortárs német színház és irodalom emblematikus szerzőjének legendás darabja negyedszázaddal berlini ősbemutatója után Forgách András kitűnő fordításában (végre) megérkezett magyar színpadra, egyenesen a Nemzetibe. Nem kínál könnyű intellektuális kalandot, az érzékek finom csiklandozását sem, holott Botho Strauß Szentivánéji álom-variációval lepi meg nézőjét. Metsző elmeéllel, szenvtelenül gyilkos iróniával állít ki látleletet a századvégi (fogyasztó)polgár kiútkereséséről. Eltartja magától a kiüresedett érzelmeket, a sivárrá züllött konzum-érzékiséget, s bár látszólag érzelemmentesen, ám ádázul ostorozza az „elektronikus látványipar” által is végletesen kiüresített fogyasztói mentalitást. Másfél évtizeddel ’68 után a mű valóságos tárházát adja a végképp kiúttalanná váló polgári életforma veszélyzónáinak. A park sajátos problémadráma: az érzékiség modern kori szétzüllése, a nyárspolgári házasság válsága, a kiútkereső fanatizmus és rasszizmus előretörése, a nemzeteszme anakronizmussá válása, a generációs szakadékok durva jelentkezése mind-mind feltünedeznek a dráma motívumai között. Persze nem elvont teóriaként, hanem nagyon is érzékletes formában: az újszubjektivizmus kategóriájával fémjelzett művészeti irányzat pregnáns megjelenéseként.
Strauß rafinált iróniája egyszerre érinti a tárgyat, a polgári érzelmek válságát, s a rá adott művészi választ: a művészet mint életpótlék, mint a tömegek jobbítására hivatott médium ugyancsak ironikusan ábrázoltatik a műben. Az író sajátos drámaszerkezetet hozott létre A parkban: a primer cselekvéssík két negyvenes házaspár kávéházi civódásait, szerelmi sokszögeit mutatja be, pszichológiailag és szociológiailag is pontos árnyaltsággal. A városlakók világába két messziről érkezett istenség, a Szentivánéji álom tündérkirálya-királynője lép be, akik a varázsos műalkotást elixírként csepegtetve próbálják megmenteni s jobb útra vezérelni eltévedt hőseinket. S végezetül van a drámának egy harmadik síkja, a művészé s a művészeteké, amelyet a Cyprian nevű szobrász testesít meg, aki apró amulettek készítésével akarja a maga módján megváltani a zsákutcába sodródott életeket.
A pergő jelenetsorokat mitológiai és kultúrhistóriai motívumok szövik át, pontosan annyira, amennyi elég a legújabb kori elidegenedettség posztmodern ábrázolásához. Titánia itt „elvadult szörny-vendég a múltból”, aki véres nászra kél az animális érzékiséget megtestesítő fehér bikával, miközben a drámai események szálait kezében tartó Oberon épp az ellenkezőjére vágyakozik: „Én rendes arcokat akartam látni: / okos gyönyört, nem buja vonaglást!” – feddi meg akaratának végrehajtóját, a tömegek kiszolgálásáért lelkét eladó művészt.
László Zsolt és Rába Roland |
Alföldi Róbert, a Nemzeti Színház előadásának rendezője a mű sokféle nyelvi- gondolati rétegét kibontva, ökonomikus jelenetkezeléssel s nagy erudícióval vitte színre a bonyolult hatásmechanizmussal operáló drámát. Munkatársaival, Vörös Róbert és Perczel Enikő dramaturggal minden ’83-hoz s a korabeli német társadalomhoz kötődő motívumot eltüntettek a műből, amely láthatólag állja az idő próbáját. Alföldi ezúttal is, mint Oresztész-rendezésében, termékeny szövetségesre talált Menczel Róbert díszlettervezőben, aki vizuális képében is nagyvonalú, különleges és funkcionális játékteret hozott létre a produkcióhoz. Az üres tér horizontját betölti a hatalmas, lebegő Hold-korong, a dombszerűen emelkedő játéktér közepén csupasz bozótcsomó meredezik a sivár aljzatból, az előtér gránitfekete, emelkedő-süllyedő emelvénye hol presszópult, hol a meditáció színhelye. A színpad előterében körbefutó fekete fotelsor városi élettér és lakásbelső szöglete. A szereplők átgázolnak-caplatnak a lejtős térben, bokrok közé rejtőznek, vagy szögletes testtartással ücsörögnek a presszókereveten, helyet cserélve polemizálnak, cseverésznek. A művész alkotóterét s a presszó hátoldalát impozáns festmény-paravánok ékesítik.
Titánia (Nagy Mari), a hosszú bőrkabátját nyitogató, szemérmét előtáró kaján tündérként gunyoros vehemenciával riogat aktatáskás nyárspolgárokat, s fulladozik az animális szerelem mélybe húzó súlyai alatt. Oberon (László Zsolt) jótékony cinizmussal átitatott rezignált derűvel szemléli, hogy az általa létrehozott csapdahelyzetekben miként evickélnek a jobb sorsra érdemes teremtmények. Schell Judit (Helén) és Rátóti Zoltán (Georg) a megunt-kiürült érzelmek kusza zűrzavarában imbolygó nyárspolgárai erőteljes, groteszk színekkel, plasztikusan rajzolják meg az öntudatlan rasszista nő s a fanatizmustól visszariadó férj portréját. Stohl András (Wolf) és Murányi Tünde (Helma) párosa túl van jón és rosszon, megingásuk, egymáshoz közeledésük pompás pszichológiai esettanulmány. Rába Roland (Cyprian) művésze elsősorban rámenősen szenvedélyes; mikor a fekete fiú orálszex helyett inkább agyonveri a bozótban, hullája kilóg a növényzet alól, senki ügyet sem vet rá.
Rába Roland. Fotó: Szkárossy Zsuzsa |
A tündérek kertje, a szimbolikus jelentésű park Botho Straußnál istentől elhagyott, komor vidék, amelyben csak a halál sötét alakja érezheti otthonosan magát. A lányok elkurvulnak, a fiúk lezüllenek, a királynő állati nász foglya, a jó szándékú Oberon pedig rendre balesetek okozója. A formátumos előadás szikár iróniát s groteszk létszemléletet vegyít az al- és felvilági érzékiség plasztikus képeihez. Meg némi humort is, persze. Titánia fiának (Makranczi Zalán) hosszú, darabzáró monológja után egy félelemmel vegyes áhítattal figyelő presszóslány beleül a fiú ölébe, s felhangzik a jól ismert hörgő hangszimfónia, melynek végére a lány holtan hanyatlik hátra. A lélek nyüszítését felülírja az érzékek ereje.
Kapcsolódó cikkeinket a Budapesti Tavaszi Fesztivál 2009 gyűjtőlapon olvashatják.
Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a POSZT 2009 gyűjtőlapon olvashatják.
Vö. Nánay István: Nincsen remény!
Tarján Tamás: A recesszió már a Nemzetiben van
MGP: Szentivánéji rémálom
Zappe László: A vágy torz tragédiája
Valuska László: Kapaszkodó a lázálmas nemi erőszakokhoz
Antal Nikolett: Pornográf pszichothriller a Nemzetiben
Csáki Judit: Sosem jön jobb
Koltai Tamás: A fránya korszellem
Sztrókay András: Véglények alkonya
Nyulassy Attila: A lehetőség lehetősége is elveszett