Eduard Hanslick, a XIX. század legnagyobb német nyelvű zenekritikusa bizonyára elájult volna, hogy imádott Beethovenje mellé a szerinte „kétségkívül tehetséges”, de sok tekintetben „nyers és ízléstelen” orosz komponista – ugyancsak szerinte – egyik legotrombább művét tűzik műsorra. Hanslick már az 1881-es bécsi bemutatón megsemmisítő epével bírálta a darabot, mondván, hogy benne immár nem játszanak a hegedűn, hanem tépik, cibálják, nyüstölik azt, és hogy Csajkovszkij föltalálta az olyan zenedarabot, amely szaglik is hallgatás közben. Ha kisebb fenntartásokkal, de a komoly zenetudósok nagy része osztja ezt a véleményt, míg ugyanakkor a koncert az egyik legnépszerűbbnek számít a közönség körében. És hát a hegedűsök nagy része ugyancsak kötelezőnek érzi eljátszani, mivel a mű „hajmeresztő technikai nehézségei” (megint Hanslick szavai) komoly kihívást jelentenek a számukra.
 Joshua Bell |
Joshua Bell és a Camerata Salzburgot dirigáló Louis Langrée nyilván a szokásosnál komolyabban vették a darabot, ezt mutatta már a felállás is: a zenekar jelentősen csökkentett létszámmal, mindössze 6 első hegedűvel indult a csatába. Ennek megfelelően talán amolyan kamarazenés hangzás lebegett lelki füleik előtt, és ez bizonyos helyeken – legkivált persze a fafúvósokkal szőtt párbeszédben, a második tételben, de az első tétel lassú bevezetőjében is – sikerült, ugyanakkor mégsem bizonyította be, hogy Csajkovszkij darabja több, mint egy kisebb mérvű elefántiázisban szenvedő, a közepesnél rosszabb ízlésű, nyúlós szalonzenedarab. És Bell – talán akaratán kívül – mindent megtett annak érdekében, hogy ez az érzésünk megizmosodjék. Kétségkívül gyönyörű, de szinte méztől csöpögő tónusban szólaltatott meg minden hangot, újromantikus elomlásokkal, vad rubátókkal – és ez ellene dolgozott a kis létszámú zenekarból előbújó áttört hangzásnak. Bell mindenestre káprázatos technikával, csodálatosan lekerekített frázisokkal, ragyogó belső ritmusérzékkel játszik, de valódi zenei ízlését a ráadásként adott Vieuxtemps Souvenir d’Amerique című, a Yankee Doodle dallamára írt szösszenetében mutatta meg; ez a darab nem sumákol, és – ellentétben Csajkovszkijjal – nem akar semmi komolyat állítani: iszonyatosan virtuóz, igénytelen semmiség, félelmetes technikai bonyodalmakkal. Persze Bell tökéletesen kidolgozott üveghangfutamai emlékezetesek maradnak, de csak akként, mint egyfajta szerfölött kulturált cirkuszművészet. Hogy milyen is a Camerata Salzburg, azt a darabos kíséretből nemigen tudhattuk meg, de kissé baljós sejtelmekkel vártuk a második részt.
 Louis Langrée |
Ekkor azonban kiderült, hogy a Csajkovszkij-interpretáció részben amolyan ballépés volt, és hogy a hangászkar anyanyelve a bécsi klasszika. Louis Langrée komolyan vette Wagner mondását, miszerint a 7. szimfónia a tánc apoteózisa: már a művet nyitó hatalmas terjedelmű lassú bevezetés is meglepően élénk volt, hogy aztán elemi erővel robbanjon ki a Vivace feliratú főtéma. Langrée itt valóban kamarazenés transzparenciával vezette zenekarát, kiderült, hogy az első tétel sok tekintetben nem más, mint a fafúvósok és a vonósok versengése. Egészen természetesen szólt a zenekar, minden erőltetés nélkül, ragyogóan kijátszott ritmusképletekkel, ízesen, magvasan, okosan és szellemesen, de soha nem viccesen. A csodálatos második tétel – továbbra is igen élénk tempóban – ugyancsak táncosan lejtett tova az egész darabon végiglüktető daktilikus ritmusképletre, a fugatós variáció pedig Bach legmetafizikusabb megoldásaira emlékeztetett.
Ám a harmadik tételben valami furcsa történt, Langrée mintha még nagyobb szilajságra biztatta volna zenekarát, olykor mintegy nyakló nélkül, túl széles ecsetvonásokkal dolgozott, és ez – noha például a Trio részben emlékezetes maradt a kétszeres pianissimo elhalás – kissé már forszírozottnak hatott, az üstdob túlzottan előtérbe lépett, bőgni kezdtek a rezesek. De ritmikus megszállottságban, tombolásban még ennél is tovább lépett az Allegro con brio zárótétel – előadásáról eszünkbe juthatott az anekdota, hogy egyes kortársak szerint Beethoven bizonyosan részegen komponálta ez a finálét. Noha most Langrée éppenséggel megzabolázta zenekarát, de a túl hangsúlyosan, monoton zakatolással előadott ritmusképletek darabossá tették az előadást, a száguldás indulószerűen szögletessé vált. Magyarán: itt most amolyan hatásvadász muzsikálást hallhattunk – kár, mert az első két tétel, és részben a harmadik miatt is, nagyjában-egészében izgalmas, tanulságos, a partitúra néhány rejtett titkát feltáró Beethoven-interpretáció volt.
Kapcsolódó cikkeinket a Budapesti Tavaszi Fesztivál 2009 gyűjtőlapon olvashatják.
Vö. BaCi: Fergeteges nyitás
Kovács Sándor: Álom, álom, édes álom…
Fáy Miklós: A kezdet vége
Várkonyi Tamás: Hideg-meleg nyitókoncert Joshua Bell-lel