Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

MICIMACKÓ NEM DOLGOZIK!

Székely András: Heinzelmann Emma
2009. márc. 14.
Páratlan, de Janus-arcú népszerűség a meseillusztrátoroké, mert bár az ő képeiket ismerik a legtöbben – lévén gyerekkorában mindenkinek van mesekönyve –, a szakma könnyűszerrel elfeledkezik róluk. Ahogy a rajongótáboruk is: az időközben hálátlanná vált felnőttek. IBOS ÉVA ÍRÁSA.

Rigócsőr király, A pincérfrakk utcai cicák, Mirr-Murr, a kandúr – csupán három abból a majd’ nyolcvan mesekönyvből, melyeket a maholnap nyolcvan éves Heinzelmann Emma illusztrált. A Holnap Kiadó most albumot jelentetett meg a művészről, melyről látszatra mindenki azt hinné, hogy monográfia, pedig nem egészen az. Tartalmazza ugyan az alkotó életpályáját (néhol riportszerű frissességgel „Emmuska” mondatait is idézve), de emellett rengeteg mindent meg lehet tudni belőle úgy általában is a magyar mesekönyv-írók és -illusztrátorok sorsáról. Továbbá (és főleg) az 1960-1990 közötti könyvkiadói gyakorlatról és stílusról, diktátori és liberális hajlamú kultúrharcosokról, híres szerzők életrajzából kihagyott morzsákról, Hauff legszebb meséiről, a Mikulás alteregóiról, a Micimackó megjelentetéséről, és sok más, a mesekönyvkiadás magyarországi közelmúltbéli történetéhez szorosan, netán lazán, esetleg sehogyan sem kapcsolódó mozzanatról.

heinzelmannFontos rész például a Móra Kiadó létrejöttének története, még ha a szerzői szubjektivitás háttérbe szorításának halvány árnyéka sem vetül a szövegre. De ez az attitűd csak az első lapokkal való ismerkedés közben generál némi – nagyképűségtől sem mentes – fejcsóválást, aztán a bestseller ízére rákapva, mint egy jó kis ponyvát, falja az oldalakat az olvasó. Sok adalék új: én például nem tudtam, hogy a Móra elődjének, az Ifjúsági Könyvkiadó igazgatójának, Fazekas Annának („aki nem volt megnyerő jelenség, se külsejében, se modorában, de nem volt ügyetlen szervező sem”) Gerő Ernő volt a sógora (aki „külsejében épp ellentéte volt a joviálisan mosolygó Rákosi Mátyásnak, és inkább El Greco szigoráról híres főinkvizítor-portréjára emlékeztetett”), ahogy azt sem, hogy a direktornőnek esze ágában sem volt kiadni a Micimackót, mivel „abban a könyvben az állatok nem dolgoznak” – idézi a fejezet írója a valószínűsíthető fültanút. Nem is csorbította jóhírét 1967-ig Milne-nel a cég (ami ’57-től viseli Móra nevét), de szerencsére mégsem maradt éhkoppon az akkori ifjú nemzedék: a Kossuth-ot nem gátolták efféle skrupulusok.

Billen az arány, eddig egy szó sem esett Heinzelmann Emmáról, de hasonlóan van ez a könyvben is, amelyben mellesleg teljesen önálló fejezetet kapott Kolozsvári Grandpierre Emil (A csodafurulya, A gyalogtündér szerzője) és Kányádi Sándor (a Világlátott egérke írója). Előbbiről szerintem mindenki tudja, hogy igen kedvelte a fehérnépet, „miközben igazából a saját feleségét szerette”. Ez az információ például az 52. oldalon található, ott, ahol már bele sem kezdenénk újabb fejezetbe, ha nem remélnénk hasonló pletykákat.

Ez azonban csak a fűszer, ami ugyan jól átjárja az alapanyagot, de igazságtalanok lennénk, ha csak ezeket sorolnánk. A csevegős hangnemű kor- és kollégaábrázolások mellett és alatt azért természetesen előbukkan a művésznő empátiával felidézett életútja és pályarajza is, az ő ürügyén pedig – már mondanom sem kell – libegve hullanak a leplek pályatársakról, szakmai közállapotokról. (Mellesleg és méltányosan a főszereplő személyét csupán körbe-, de nem megrajzolja a vitriol.)

Az élvezetes – sokkal inkább kultúrtörténeti, mint monografikus jellegű – olvasmány Székely Andrásnak köszönhető, aki szabadon áramló könnyed stílusával – amely azonban hemzseg a szomorú tudományok számára lényegtelen, ám annál érdekesebb tényektől (?) – azt az érzetet kelti, hogy nem is olvassuk, de puha foteljával szemközt ülve hallgatjuk a nagy mesélőt.

Persze, hogy teljesen szabálytalan – inkább esszégyűjteményhez illő, de végül is az – a könyv szerkezete és logikája (egy darabig bosszankodunk a szerkesztő látszólagos hiányán, aztán ez is elmúlik), ám ha elfogadjuk a hömpölygő folyam sodrását, meg is bocsátjuk. Komoly filosznak mégsem ajánlanám az albumot, tudományosságra fölesküdött, dolgozatíró egyetemistának meg végképp nem, viszont mindenkinek, aki többé-kevésbé belefásult a kulturális közmunka mindennapjaiba. És jut eszembe a bónusz: a folyó szöveg után nem várt meglepetésként négy precízen adatolt oldal zárja a könyvet, amelyeken Heinzelmann Emma biográfiája, publikációs listája, valamint a kötet képjegyzéke áll katonás glédában.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek