A jelentős jubileumok lehetőséget adhatnak az összegző visszatekintésre és a jövő programjának sejtetésére: ha nem is túlságosan markánsan, de a két évtizedes KET két darabja is ezzel jellemezhető.
 Palcsó Nóra és Major László a Valami történ(e)t-ben |
Pataky Klári Valami történ(e)t című koreográfiája igényes, de nem különösebben eredeti munka. Nem annyira a hagyományok markáns összegzésének, sokkal inkább jól szerkesztett klasszikusnak tekinthető, ami sem gondolat-, sem mozgásanyagában nem hoz újat.
A balladaian baljóslatú darabban fehérbe és feketébe bújt nők és férfiak fojtanak el és egymásba valamit, ami végül a sötétbe hasító sikolyokban nyer hangot. Olykor felbolydult varjúrajra, vagy legalábbis egy rejtélyes falu felbolydult lakóseregére emlékeztetnek, akiken emberről emberre végigfut a kétely. Máskor vakoknak tűnnek: a fényfoltok dramaturgiai szerepe mellett ezt erősíti az a gesztusuk, hogy karjukat a semmibe nyújtják, vagy más érzékszervükkel mérik fel, „kóstolják meg” a másikat. A férfi körbeszaglássza a nő testét, ami aztán a derekára fonódik, így csüngő teherként, testével összeolvadt otthonként vonszolja magával. Mint csiga a házát, de ezúttal a hasán.
A koreográfia emblematikus jelenete, amikor a fényfoltban álló táncost a sötétből társai sikolyokkal és üvöltésekkel torpedózzák. Belülről és kívülről érkező hangok és szenvedélyek mozgatják a tánctér figuráit. Folytonosan úton vannak, a legvalószínűbb, hogy a zavar forrását, a címben szereplő valamit kutatják, ami egyben az a teremtő vagy pusztító feszültség is, ami az embereket egymáshoz és egymástól űzi. És ez az erő valóban független a látástól.
 Hargitai Mariann és Palcsó Nóra a Szájbanforgóban |
Az est második részében, Virág Melinda Szájbanforgójában éppen az a valami láttatik, aminek a jelenléte az első koreográfiában csak érzékelhető volt. A darab a Közép-Európa Táncszínház szempontjából biztató jövőképet fest, amúgy borús és komikus, háborúszagú hétköznapi közegben játszódik.
Az inkább a mozgás, mint a tánc nyelvén beszélő darabban az egyik legelemibb cselekvés, az evés és annak a közege adja a kiindulópontot. Az ormótlanul magas ebédlőasztal mellett ormótlanul magas, ráadásul lábait az ég felé meresztő székeken ül egy pár, miközben egy zubbonyos alak porcelántányért egyensúlyoz a hátán. A kielégülés reménytelensége az üres tányérok (vagyis a hiány) képében mindvégig jelen van. A darab egy későbbi fejezetét megannyi, folyamatosan a földön pörgetett porcelántányér zajosítja, a hétköznapiságban jelen levő káoszszimfónia ebben a jelenetben feltör, majd elcsendesedik.
Egyáltalán: Virág Melinda koreográfiája éppen a mindennapok felszíne alatt zizegő és mozgó furcsaságról beszél. A kispolgári hősök közé így sétál be egy fehér mésszel fejtetőtől lábujjig összekent lány, aki minden lépéssel foszlat magáról némi töredezett fehér bőrt. Ki tudja, ki is ő valójában: talán a múlt, a jelen, a jövő, amit felzabálnak az emberek, vagy maga a lélek, amely egyre kopik. Feltálalja magát az ebédlőasztalra, majd része lesz egy különös körforgásnak: a táncosok (Asztalos Dóra, Hargitai Mariann, Palcsó Nóra, Major László, Katonka Zoltán és Kiss Róbert) kézből szájba, szájból szájba, szájból kézbe csepegtetik a vizet hosszú (túlságosan hosszú) perceken keresztül. Az egymástól függés, az egymásból származás ilyen formájú megfogalmazását ráadásul bravúros pontossággal hajtják végre.
 Szájbanforgó. Fotó: Szkárossy Zsuzsa |
Virág Melinda koreográfiája a káosz egy szelete, nincs feloldás, a fehéren porzó alak nyugtalanítón a színen marad. A gazdag gondolati rétegzettség és a találó ötletekkel teli megvalósítás konkrétabb dramaturgiát kívánna, és vagy rövidebb, vagy hosszabb játékidőt – előbbi nyilván a meglévőt feszesítené, utóbbi lehetőséget adna a kissé vázlatszerű produkció egészestéssé növesztésére.
Kérdés, hogy a két előadás, ezzel együtt a huszadik születésnapját ünneplő Közép-Európa Táncszínház miért választotta a nyugtalanító valamit a jubileumi koreográfiák tárgyául. Pataky Klári darabja technikai biztonságával, Virág Melindáé emellett intelligens szellemességével is megelőlegezi a következő évek munkájának értékességét. De a valami egyelőre csak dereng.
Vö. Barta Edit: Fétve őrzött érzelmek
Tóth Ágnes Veronika: Balladától thrillerig
Halász Tamás: Mindennapi ragadozásaink