Egyszer jártam egy tárlaton, ahol egy éppen felrobbanó házikót állítottak ki. A művész fakalyibát épített egy eldugott réten, telitömködte fogyasztói társadalmunk mindennapi vackaival, majd az egészet felrobbantotta. Azután összeszedte a maradványokat, és a múzeumi teremben igyekezett úgy függeszteni egymás mellé a lógó faforgácsokat és az eszközök szilánkjait, mintha éppen a robbanás pillanatát látnánk.
Béres Márta és Pletl Zoltán |
A tárgyaknak és a világnak ez a hiperrealista széttartása jutott eszembe a szabadkai előadás díszlete láttán. Perovics Zoltán ugyanis nagyszabású installációt készített Tolnai Ottó díszlet-instrukciója nyomán. Kár, hogy a meghagyások mellőzésével kimarad a szerző felütése, miszerint a függöny széthúzása után egy „fal kidől, szinte rá a közönségre”, de a debreceni Csokonai Színház nagyszínpadán felépített játéktér impozáns látványa így is kárpótol. Perovics díszlete trégerekről lógatott és bizonytalanul mozgó pallókból áll, mintha a darab helyszínéül szolgáló ház, szoba vázszerkezetét, gerincét, stilizációját látnánk a búzával felszórt porondra érkezni, ahol bontott téglahalmok elszórt szigetei álldogálnak. A pallók elrendezése és használatba vételük megidéz ringó hajótesteket és árbocokat vagy krisztusi kereszteket is, miközben a térben feltűnő anyagok és tárgyak a bácskai vidék hangulatát árasztják. A térkompozíció tehát kozmikusabb lesz, mint a Tolnai-szövegben szereplő szobabelső, mert csak a lényegi motívumokra koncentrál, ahogy Urbán András rendezése sem a Könyökkanyar című darabot állítja színpadra, hanem passzusokat és motívumokat ragad ki s erősít fel saját víziója szerint.
Varga Heni |
Ha valaki nem olvasta a Könyökkanyart, kevésbe tudja elhelyezni a kiválasztott elemek és figurák groteszk eltorzítását, ugyanakkor a performanszhoz hasonlatos előadás anarchikus érzelmi felfakadása minden bizonnyal számára is világos lesz. Mintha egy valamiféleképpen egyre inkább szétcsúszó világot látnánk Tolnai darabjának, a Vajdaság miliőjébe törő Balkánnak az érzete kapcsán. Hogy Kelet-Közép-Európa, Jugoszlávia, a vajdasági magyarság vagy a kisvárosi élet nyomorodik egy ellenállhatatlan és nyers erő ellenében, azt nem tudni pontosan, hiszen nem a konkrét üzenet a fontos, hanem a ráción túli hatások és megfelelések. Mezei Szilárd kavargó muzsikájának hasonló a tétje, amennyiben különböző zenei világok tárulnak fel benne: sikoltó hegedű váltja a jazz futamokat, aztán balkáni melódiák hangzanak fel, összhangban a színpadi kavargással.
Az egyik jelenetben nem az egyes szereplők, hanem az egész világ lesz tripperes, és próbál az általános vakaródzásból kikeveredni a Mama kékkőoldatos kúrája segítségével. Az egyik legszebb kép, ahogy a kerti permetező kékesre festi a nejlonra heverő meztelen, kiszolgáltatott testeket. Egy másik kitartott pillanatban hosszan zúdul alá fentről a búza, mintha az idő múlása lenne képbe fogalmazva; az időé, amely lassan, de biztosan elhozza a változásokat. De mindezek impressziók: az előadás felerősíti Tolnai szövegének azt a lehetőségét, hogy a könyökkanyar egyik házába csapódó kamion és a gyomrából elősereglő balkáni forgatag rombolása a Mama álma, esetleg egyik festményének eleven lenyomata.
A szereplők is álombeli látomásként jelennek meg, nem pedig konkretizálható, realista alakokként. Béres Márta maga a folytonos kiszolgáltatottság, akár Eleonóra, akár a Kurvácska szövegét mondja, mindig az ő üde lényének a figuráit kapja közre a két marcona alak. Varga Heni az álmodó Mama monológjával kékes fényben lépdel alá egy pallón, mint valami kísértet, mikor pedig elveszti a házát, saját világát az „Itt a piros, hol a piros” jellegzetes balkáni szerencsejátékán, sírba fekszik, nem pedig az utcán bolyong, mint Tolnainál. Az előadás a megmaradt szövegrészeket és figurákat tehát új jelentésekkel egészíti ki.
Jelenet az előadásból (Forrás: Csokonai Színház) |
Pletl Zoltán Medvéje például egészen emberinek tűnik, de nemcsak az előadás végén el is hangzó instrukció miatt, amely beszámol arról, hogy amikor a Borbély mindenkit megborotvál, a Medvét is, a temérdek szőr alól férfi bukkan elő. Van egy pillanat, amikor a szőrös alak hosszan szalutál, az értelmezések egész sorát indítva el ezzel, hiszen el lehet képzelni, miféle Medve lehet az illető. Vagy maga a borotválás motívuma, amely a szövegben a bácskai falvak és kisvárosok derűs polgári maradványaként hangzik fel, miközben az előadás egyik etűdjében a borotválás egészen a másik torkának átvágásáig fajul. Az pedig egyenesen magáért beszél, mikor Molnár Zoltán Luxként Tolnai mondatát többször megismétli, szinte kétségbeesettebben hajtogatja, mert maga sem tudja a választ: „Most Törökországból jövünk, vagy Törökországba megyünk?”
Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a III. Deszka Fesztivál gyűjtőlapon olvashatják.
Vö. Miklós Melánia: A metaforák (más)színháza
Sirbik Attila: A valóság álma