 Balázs Mihály és Somogy-Soma Katalin Gül baba utcai épülete (a szerző felvétele) |
Valószínűleg Budapest egyik legfotogénebb utcája a Rózsadomb keleti lejtőjén fölvezető Gül Baba utca a maga óvárosi hangulatával: a keskeny, íves kőutat terméskő falak szegélyezik, helyenként boltíves kapualjakkal, kiugró ablakfülkékkel és zsalugáteres ablakokkal. Néhány éve, amikor először jártam arra, engem is fotózásra sarkallt a látvány, de végül a legtöbb felvételt mégsem az utcának erről az arcáról készítettem, hanem egy kortárs, minimalista stílusban épült lakóházról. Annak ellenére, hogy a homlokzata sima, egybefüggő fafelület, melyet csak helyenként törnek meg keskeny rések, az építmény tömegével és síkjaival mégis szervesen illeszkedik az utcaképbe.
Ez az összhang a régi és az új építészeti környezet között itthon inkább csak elszigetelt jelenség, míg az ellenkezőjére könnyebb példákat találnunk bármelyik városunk történelmi múltú részeiben. Az épületet, mint később kiderült a XII Kőmíves című sorozat legelső epizódjából, Balázs Mihály és Somogyi-Soma Katalin építészek tervezték – egy kétszáz éves házat alakítottak át otthonukká. Az Ybl-díjas Balázs Mihály a leggyakrabban természetes anyagokkal, a hazai gyakorlatban marginálisnak minősülő fával, kővel vagy nyerstéglával dolgozik, és épületei – lakóházak mellett többnyire egyetemi tömböket és egyházi épületeket tervez – hasonló puritán eleganciával bírnak.
A sorozat két szériája, melyeket legutóbb 2007 októbere és 2008 áprilisa közt sugárzott az m1, az elmúlt hatvan évben alkotó hazai építészek első három generációjának munkásságát mutatja be portréinterjúk formájában. Az 1980-ban diplomázott és ma az ötvenes éveiben járó Balázs a sorozaton belül a legfiatalabb csoportot képviseli, míg a középgenerációt többek közt Balázs mestere, a pályáját két évtizeddel korábban kezdő Török Ferenc. A rangidős táborban pedig a háború utáni hazai építészet olyan doyenjei sorakoznak, mint Török egykori tanára, az 1950-es évektől alkotó Virág Csaba. Az egyes epizódokban elhangzó keresztutalásokból a 24 rész végére az életpályák nagyobb része szép lassan „családfákba” rendeződik mester-tanítvány viszonyok alapján.
 Ekler Dezső: Szemere Pál Általános Iskola, Pécel, 2006-2007 |
Ezek az utalások legtöbbször határozott állásfoglalások a tanítómester döntő szerepéről az építészkarrierben, még az olyan fiatalok esetében is, mint Balázs. Ugyanakkor a sorozatban megjelenő késői generáció munkássága azt tükrözi, hogy a tanítók mellett kisebb-nagyobb mértékben befolyást gyakoroltak rájuk a kortárs építészeti és építészetkritikai gondolkodásban bekövetkezett fordulatok is. A Makovecz-tanítvány Ekler Dezső például rámutat, hogy az organikus építészet strukturális és épületszerkesztési kísérletei rokoníthatók a nemzetközi színtéren a ’90-es években megjelent, ún. folding építészettel. Ekler azóta fölépült általános iskolája Pécelen tulajdonképpen már ebbe az irányba mozdul el és inkább idézi Zaha Hadid nyújtott-hajlított formáit, mint a hazai organicizmus – „ősinek” aposztrofált – biomorf szerkezeteit.
 Jurcsik Károly: Toboz utcai többlakásos lakóház, Budapest, 1977 |
Egy lényeges különbség a hullámzó síkjairól, hajtogatott formáiról ismert irányzat és a ’70-es évek elején kibontakozott magyar organicista törekvések között, hogy míg az utóbbi teljes mértékben „analóg”, addig a folding a digitális kor vívmányának számít: az ilyen irányú formai kísérleteknek a számítógépes tervezőprogramok adtak lendületet az építészeti dekonstruktivizmus művelőinek körében. Azonban ennél is lényegesebb eltérés az, hogy a folding mögötti szemlélethez nem kapcsolódnak olyan ideológiai programok, mint a „nemzeti építészet” igényét megfogalmazó magyar organikus mozgalom esetében. (Nemrég Wesselényi-Garay Andor építészetkritikus a 2008-as Velencei Építészeti Biennálé kiállításkatalógus egyik tanulmányában ugyanerre a korlátozott párhuzamra hívta föl a figyelmet a magyar organikusok munkássága és a szintén természetelvű, ún. generatív építészet közt.)
Az ötvenes éveikben járó hazai építészek gyakorlata többnyire a „kritikai regionalizmus” fogalmán keresztül integrálódik nemzetközi diskurzusokba, amely itthon a ’90-es évektől vonult be fokozatosan az építészeti gondolkodásba. A hazánkban Kenneth Frampton szövegei nyomán elterjedt gondolkodásmód az építészeti modernizmus uniformizáló törekvéseivel szemben határozza meg céljait, akárcsak az organicizmus, ám a kettő mégis alapvetően eltér egymástól. Frampton regionalizmusa egyrészt saját gyökereit nem a nemzet kontextusában határozza meg, ennélfogva ideológiamentes. Másrészt a framptoni iskola nem utasítja el a modernizáció vívmányait vagy a globális hatásokat, hanem „kritikai” módon alkalmazza azokat: az irányzat követői lényegében a modern építészet helyi változatainak létrehozásán fáradoznak.
 Turányi Gábor: Ziegler János Ostyasütő üzeme, 2001 |
A sorozatban bemutatott építészek fiatalabb generációjának legnagyobb része ide tartozik, mint ahogy néhányan a középgenerációból is. Az előbbi csoportból Balázs Mihály, Cságoly Ferenc, Nagy Tamás, Turányi Gábor és U. Nagy Gábor sorolható ide, az utóbbiból pedig – bár a retorikája közelebb esik az organicistákhoz – Ferencz István. Munkájuk az adott régió vagy szűkebb környezet építészeti hagyományaiból merít, ami többnyire a természetes anyagok – fa, nyerstégla és kő – és szerkezetek programszerű használatát jelenti. A keletkező formákat elegáns letisztultság jellemzi, melyek nem nélkülözik a formai kísérletezést sem. Ám bármennyire is szerves kapcsolatban vannak ezek az építmények szűken vett környezetükkel, anyaghasználatuk révén sokszor épp a nemzeti hagyományokkal szakítanak.
Ahogy Nagy Tamás utal rá az őt bemutató epizódban: a téglaépítészet először a ’70-es években jelent meg Magyarországon, amivel a szakma egy szűk elitje nemcsak a házgyárépítészettel szállt szembe, hanem a túlhangsúlyos magyar vakolatépítészettel is. A mozgalmat Jurcsik Károly indította el, aki egyéves angliai szakmai gyakorlata után kezdett el itthon is nyerstégla épületeket tervezni. Jurcsik saját generációjából még kivételnek számít azzal, hogy szemléletét jelentős mértékben külföldi tapasztalatok formálták. Ide vonatkozó összegző gondolataiban Jurcsik a szakmai mentalitás különbségei mellett az általánosabb kulturális tényezők szerepére is kitér: szerinte egy nép építészeti teljesítménye azon is múlik, hogy az adott kultúra milyen tudatosan viszonyul az építészethez. „Ez az, ami nálunk hiányzik: a társadalom olyan építészeti kulturáltsága, amely kilöki magából a selejtet” – fogalmaz.
 U. Nagy Gábor: Családi ház, 1998 (Forrás: epiteszforum.hu) |
Hasonló, az építészet társadalmi konstruktivizmusát megfogalmazó gondolatok az utána következő generációk nyilatkozataiban válnak gyakorivá. Ha Jurcsik érvelésének igazolására nem is, de illusztrálására könnyű lenne példákat találnunk a hazai gyakorlatból. Néhány olyan épület a XII Kőmívesben is fölbukkan, amelyek a legfinomabban szólva is erősen megosztották a közvéleményt. Itt azonban érthetetlen módon meglehetősen esztétizált formában kerülnek bemutatásra: a Kálvin téri irodaház-komplexum valóban jól mutat éjszakai kivilágításban, különösen nagy színkontraszt mellett, de ezek az effektek kínosan idézik a prospektusfotózás formanyelvét. Ahogy talán az is vitatható, hogy a Gellért téri díszkút megérdemelte-e a 24 epizód egyik legszebb kameramozgását.