Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

MINDENKI LÉPIK EGYET

Hauser Adrienne és Mitilineou Cleo / Haydn billentyűs muzsikája, Haydn Év 2009
2009. febr. 21.
Az impozáns évfordulós rádiós sorozat, a Haydn billentyűs muzsikája harmadik hangversenye az angol canzonetták egy csokrát nyújtotta át Hauser Adrienne és Mitilineou Cleo tolmácsolásában a Márványteremben február 16-án kora este. MALINA JÁNOS ÍRÁSA.

Sajnos, a két művész – noha alapvető erényeiket, így például Hausertől briliáns technikáját vagy Mitilineoutól biztos intonációját és éneklésének biztonságát semmiképp sem szeretném elvitatni – szerepet tévesztett, amikor ezt a műsort felvállalta. Vagy így is mondhatjuk: ha már felvállalták, akkor rutin-beidegződések helyett a Haydn-zene iránti több alázattal, e zene, illetve az adott művek természetének alaposabb megismerésére törekedve, a legjobb előadók interpretációiban tájékozódva lett volna érdemes nekifogni a feladatnak.

Haydn Thomas Hardy festményén.
Haydn Thomas Hardy festményén

A szünet nélkül előadott műsor szerkezete a dupla hamburgeréhez volt hasonló: három szonáta közé négy-négy angol canzonetta volt becsúsztatva. A koncert így szonátával, mégpedig az angyali Hoboken XVI:41-es e-moll szonátával kezdődött. Egy ilyen rövid bírálat keretében nincs tér mindannak a felsorolására, ami fölött Hauser Adrienne elhadarásra emlékeztető végigjátszása elsiklott. Ám a felsorolásra tulajdonképpen szükség sincsen: lényegében minden elveszett, ami Haydnban vagy ebben a darabban fontos, ami miatt szeretjük, ami miatt meghallgatni érdemes. Hauser beleesik abba a hibába, amibe sok más jó technikájú zenész is, ha egyszerűbb faktúrájú régebbi zenét, mondjuk, Bachot vagy éppen Haydnt talál maga előtt a kottatartón. Megrémülnek attól, hogy egy négyzetdeciméteren – látszólag – sokkal kevesebb zenei információt, illetve technikai nehézséget találnak, mint Chopin vagy Bartók esetében. Nem értik, hogy a zenei információ – adott esetben még több is – ott van, de csak a stílusismeret és az elemzés kulcsa nyitja; hogy egy levegősebb, de igazi mestertől származó kottában a hangok puszta megszólaltatásának nehézségét sokszorosan meghaladhatja annak a számtalan artikulációs, frazeálási, agogikai, mikrodinamikai, hangminőségre vonatkozó stb. döntésnek a meghozatala, amelyek annál inkább az előadóra hárulnak, minél messzebbre megyünk vissza az időben.

A sajnálatosan tipikus – mégpedig elsősorban zongoristák esetében tipikus – válasz a jelzett problémára olyan tempó választása, amelyben a hangok lejátszása már nyaktörő teljesítménnyé válik, de amelyben az előadó még nagyon hangosan tud játszani. (Nagyon fontos körülmény, hogy az ilyen szempontból ideális tempó, amely erősen függ az előadó technikai felkészültségétől, semmifajta kapcsolatban nincs a zenei tartalom, a zenei karakter által megkívánt tempóval.) Az ilyen tempónak – az érintettek szempontjából – két nagy előnye van. Az első, hogy nyilvánvalóvá teszi a játékos virtuozitását, bizonyítja, hogy képes nagyon gyorsan és nagyon hangosan játszani. A második talán nem is tudatos, de annál fontosabb: eleve megakadályozza a szembenézést a jelzett sokrétű zenei döntések meghozatalának szükségességével.

Hauser Adrienn
Hauser Adrienne

Hauser Adrienne ezt az utat választotta az e-moll szonátában (és a másik kettőben is). Ennek következtében a gyors tételeket végigcsörömpölte, a gyors meneteket géppuskaropogáshoz téve hasonlatossá, elrohanván megannyi zenei történés felett; például semmit, de semmit sem érzékeltetve a szonáta zárótételének tipikusan haydni zsenialitásából: egy megejtően egyszerű és ártatlan moll és dúr dallam hajszálpontosan eltervezett váltogatásából és feldíszítéséből, amíg ez a tündöklő szépség, ez a dédelgető hang már-már fájdalmassá válik, s a tétel lezárulásakor már veszteséget érzünk, mert szívesen hallgatnánk még tovább. Mindez a ledarálás során maradéktalanul elveszett, csakúgy, mint a közben elrejtett kis poénok is. És a szünetek, a tagolások! Hauser mindig türelmetlenül továbbsiet, amikor lezárni, tagolni, levegőt venni lehetne, “megágyazni” a következő frázis indításának; mintha nem akarna egy pillanatra sem kettesben maradni a csenddel, a zenének a hangokkal egyenrangú alkotóelemével. A lassú tétel viszont túl lassú, ebben a tempóban a hang nem egyszerűen nagyon hangos, de préselt és agresszív is.

A másodiknak játszott, 31-es E-dúr szonátában a veszteségek közül a zárótételben a humor hiánya volt a legfájóbb a sok veszteség közül: a hallgatónak egyszerűen nem volt ideje a meglepetések feldolgozására, s hiányzott Hauser játékából minden huncutság, kikacsintás a közönségre; efféle hívságos dolgokra hogy is lett volna idő – hiszen zongorázni kellett! A záró 41-es B-dúr szonátában már a gyors repetált hangok rémes kalapálása sem tudott igazán megrázni, annyira konsternálva voltam attól, hogy a művész nem ismételte meg a szonátaexpozíciót. A fentebb hiányoltakat, minden keserű iróniám mellett, megértem és emberi dolognak tartom. Azonban bécsi klasszikus szonátatételben nem ismételni – azaz azt a hangnem-megerősítő mozzanatot kihagyni, amikor az expozíció végén elért dominánsból a zene visszalép a kezdet alaphangnemébe –, erre nincs mentség, ez a szőnyeget húzza ki a tétel formája alól, s a legijesztőbb az, hogy az elkövető számára ez a dolog nem fontos.

Mitilineou Cleo
Mitilineou Cleo

Ezzel szemben az Angol canzonettákban Hauser Adrienne a dalok zongorakísérőjeként váratlanul sokkal jobb teljesítményt nyújtott, mint a szonátákban. Itt egy csapásra szertefoszlott az a kényszer, hogy (mindig) hangos legyen, hogy valamit bizonyítson – és ezért az énekesnőre is oda tudott figyelni, és emellett helyenként arra is volt ideje, hogy differenciáljon, hogy énekeljen, hogy vezessen, szép dolgokat csináljon. Itt viszont az énekesnővel voltak alapvető problémák. Cleo Mitilineou (angol) szövegmondása gyenge volt, nemcsak azért, mert fonetikailag és akusztikailag rosszul lehetett érteni a hangzókat, a szavakat, hanem – és elsősorban – azért, mert nem a szöveget énekelte, vagy talán nem is jól értette azt. Statikus és monoton módon énekelt az az énekesnő, aki a színpadon annyira eleven és muzikális jelenség. A strofikus dalok verkliszerűen ismételték magukat ebben az előadásban. Mitilineou, mondhatni, iskolás volt (szinte örültünk, mint az élet jelének, egy-két operás-szubrettes hangmegütésének), miközben, például a Recollection című dalban, a zongoraszólam egész virágoskertet varázsol az énekszólam köré. Mintha az énekesnő egyetlen igazi gondja az lett volna, hogy hangját pozícióban tartsa (ami egyébként sikerült).

Tartozom azonban az igazságnak azzal, hogy egy-két nem strofikus és különösen szívbemarkoló dal, így elsősorban a felkavaró O tuneful voice mégiscsak megérintette őt is, és kísérőjével itt sikerült együtt zenélnie; a Sympathy-ban pedig még Haydn humora is megcsillant egy pillanatra. Bizakodásra tehát az ad mégis okot a kritikusnak, hogy a két művésznőnek csak önmagától kell tanulnia, és önmaga béklyóit kell levetnie. Cleo Mitilineounak olyan jelenléttel kellene dalt énekelnie, ahogyan operát énekel és alakít, Hauser Adrienne meg csak játssza akkora érzékenységgel és oly kevés bizonyítási görccsel Haydn szonátáit, mint ahogyan dalait kísérte.


A támogatás adatait és kapcsolódó cikkeinket a Haydn Év 2009 gyűjtőlapon olvashatják.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek