A kiállítás részlete

Még illik is a kiállítás szelleméhez a majdnem eldugott folyosóvégi hely az Iparművészeti Múzeumban, melynek megtalálása azért jóval csekélyebb teljesítmény, mint lehetett volt a romos, Esterházy kincstár kimentése. Melyet ugyan nem emel se fő-, sem alcímébe a tárlat, mégis róla szól nagyrészt, s ezt már a nyitány hangsúlyozza. Nincs mese: a romantikus kincsvadász képe valószínűleg többünkben él, mint gondoljuk, mivel az első teremben az a falnyi méretűre nagyított fotó vonz leginkább mindenkit, amelyik a tárgyak napvilágra kerülését ábrázolja. Pedig semmi véletlenszerű nem volt a megtalálásában, a pontos cím adva volt: Tárnok utca, Esterházy palota.

Fedeles serleg zománc díszítéssel

A történet azonban messzebbről kezdődik: a főrangú család fraknói várban őrzött kincsestára azért maradhatott ránk egyben, mert 1695-ben Esterházy Pál herceg hitbizományt alapított, s ezáltal oszthatatlanná tette a családi vagyont. Az I. világháború utáni új országhatár sem érintette a gyűjtemény sorsát, mivel átkerült a budapesti Iparművészeti Múzeumba. Csakhogy a II. világháború alatt menekíteni akarták, és ezért 1944. decemberében a Tárnok utcai palota pincéjébe szállították. Az épület az ostrom alatt megsérült, s a kincsek négy-öt évig feküdtek a föld alatt,  megrongált állapotban. 1949-ben végül visszakerültek a múzeumba, s azóta is tart a főleg ötvös-, de kerámia és üvegtárgyakat, bútorokat és textíliát is tartalmazó tárgyhalmaz folyamatos restaurálása. Ebbe a munkába pillanthatunk be ténylegesen és virtuálisan: romos, nyomott, restaurált, sőt illuzionált állapotuk és képi másuk által.

Talpas tál

Horpadt, görbe, darabokra tört vagy felismerhetetlenségig roncsolt tárgyakat az első teremben látunk, s noha valamilyen tisztítási folyamaton, állagmegőrzésen minden bizonnyal átestek, a látogatónak mégis az a benyomása, hogy ezeket a tárgyakat pontosan úgy pillanthatja meg, mint ahogy a földből előkerültek. Sérülten is impozánsak, sokatmondóak, esendő megviseltségükben tökéletesen érzékeltetik – nemcsak a történelem viharait, hanem – az idő leheletét. Itt található a legnagyobb kiállításrendezői truváj: a vitrinben heverő, diribdarabokra tört edénykék maradványai a mellettük lévő kivetítőn látható digitalizált, 3D-s „eredetijükkel” vethetők össze.

Öltöztetett madonna

A következő termekben pedig már abból a gazdagságból kapunk ízelítőt, amiről I. Esterházy Pál végrendeletében szerényen így emlékezett meg: „Birtoklok néhány különlegességet az én, ahogy mondani szokták: Cabinetumomban vagy művészeti kamrámban.” A tárlat mégsem csak e különlegességekről szól (melyek impozáns válogatása az elmúlt években volt megtekinthető ugyanitt az Esterházy kincsek című összeállításban), hanem újraépülésükről, az évtizedek óta megszakítatlanul zajló restaurátori munkáról.

És ezen a ponton egy rendkívül kulturáltan és esztétikusan tervezett-épített részbe lépünk – ahol a műremekek viszik a prímet. A címben ígért „műhelytitkok” első benyomásra háttérbe szorulnak, ami annak köszönhető, hogy a restaurálásról szóló – egyébként mindenre kiterjedő adatokkal, leírásokkal és fotókkal tapétázott – tablók sokkal inkább nyomtatványba illő módon, mint önálló, illetve a tárgyakkal egyenértékű kiállítási elemként szerkesztődtek. A restaurált tárgynál csak maga a folyamat lehet érdekesebb (korántsem csak a laikus, de még a hozzáértő számára is), s mellesleg most épp ennek bemutatása a cél. Az élménnyel való találkozást a tenyérnyi fotók egy pillanatra megakasztják, de csak addig, amíg odatalálunk az érintőképernyős állványokhoz. Itt tényleg – a fázisokat optikailag is jól kivehetően – végigkövethetjük a tárgyak újjáéledését, ami még bámulatra méltóbbá válik a folyosói zugba beülve, a múzeum restaurátorműhelyeit bemutató dokumentumfilm láttán.

Kabinet. Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Évtizedeket átölelve, harminckét szakember mintegy hatvan munkájából áll a tárlat, aminek az is érdekessége, hogy összevethető a régebbi és mai munkastílus, módszer. A látottak alapján valószínűleg azon sem lepődik meg senki, hogy egy hímzett miseruha helyreállítása fél évig is eltarthat, de nem lehetett rövidebb a míves nyeregtakarók, sokfiókos, intarziás kabinetszekrények, a vetemedett tetőlapú komód, a távol-keleti lakkozott, állatalakos paraván, a hímzett kályhaellenző rendbetétele sem.

A régi épületek megóvása már a reneszánszban is napirenden volt, a tárgyrestaurálás azonban – legalábbis hazánkban – csak a XX. század második felében izmosodott meg. Ki hinné, hogy a kiállítás egy viszonylag fiatal szakma reprezentatív bemutatkozása?

A kiállítás 2009. augusztus 2-ig látogatható.