Jelenet az előadásból

Igaz, a cím után biggyesztett 0.1 szemléletesen jelezheti az alkotói szándékot, mely a vállalkozást sorozattá kívánja majd fejleszteni. A most létrejött bemutató mindenesetre mentes a direkt szociális mondandótól, a megjelenített furcsa történetek éppúgy játszódhatnak Csepelen, mint a belvárosban, családi házban vagy panelben, hiszen „rosszkedvünk telének” okaira és okozóira legfeljebb áttételesen utalnak, s leginkább szorongásokról, őrületekről, paranoiákról szólnak.

Bár a „szólnak” meglehetősen pontatlan megfogalmazás, hiszen Bodó Viktortól és a Szputnyik társulatától mi sem áll távolabb, mint a didakszis, a nagybetűs üzenetek megfogalmazása. Etűdöket, jeleneteket láthatunk, részben elszigetelteket, részben vissza-visszatérőket, amelyek többnyire ismerős magatartásformák végletessé torzított változataival szembesítenek. Egy részük stilizált ugyan, de még sok szállal kötődik a mindennapi szituációkhoz. Ilyen a több jelenetben is visszatérő cselekménysor, melyben egy ügynök (Gyabronka József) lakásokat próbál bérbe adni a meglehetősen határozatlan vevőnek. A vevő (Lukáts Andor) határozatlansága idővel kiismerhetetlen agresszivitásba csap át, számtalanszor nézi meg ugyanazokat a lakásokat, beleköt az eladó mondókájába – és persze nem dönt. Hasonló stiláris alapokon építkezik a parodisztikusan megjelenített szektás szerveződés vagy a véres lányverésbe torkolló részeg buli (rém)képe is.

Csákányi Eszter

Az ügynök másik látogatójának, a félbolondnak tűnő, rejtélyes komplexusokkal viaskodó lánynak (Pető Kata) jelenetei már egy abszurdba hajló, élesen stilizált színpadi világ részei, éppúgy, mint a castingolás bizarr eseménysora, melyben a fikció mintegy előre beteljesíti a valóságot (és akkor a macskabajuszról még nem is beszéltünk). A játék vége pedig szürreális vízióba torkollik; a tépett idegzetű, nyugalomra vágyó bérlő (Fábián Gábor) előtt furcsa alakok, látomásszerű lények jelennek meg, köztük az ügynök látogatói, a végtelenül derűsen nem döntő vevő és az izzókkal kivilágítottan áriázó lány. A játékot helyenként teátrális kikacsintások is ékesítik; az előadás közepén például a „közép”-ről hallgathatunk kis filozófiai traktátust a szakmáját tekintve valóban filozófus Pálfalusi Zsoltnak köszönhetően.

Bár a vissza-visszatérő jelenetek, motívumok, ötletek valamelyest strukturálják a játékot, az erős kohézió, a koncepciózus szerkesztés nem jellemző az előadásra. S noha Bodó Viktoron kívül két író – Tasnádi István és Vinnai András – is jegyzi a szöveget, az csöppet sem hat megírtnak; a játék kifejezetten spontánnak, „itt és most” megszületőnek érződik. Bodó tág teret hagy a befogadói kreativitás számára; a néző asszociatív úton teremthet kapcsolatokat az egyes képek között, akár átfogóan is értelmezheti az etűdök sorát, de lemondhat minderről, s különösebb „koncepciótalálási” szándék nélkül is szemlélheti a látottakat. Gondolhatja azt, hogy valóban őrülteket, paranoiás idiótákat lát, de akár azt is, hogy éppen az őrülteknek látszók viselkednek természetesen.

Középen Gyabronka József

Távolról sem egyenletes színvonalúak a jelenetek; szellemes poénokat, jó ötleteket, szép képeket gyakran követnek üresjáratok, invenciótlan megoldások. S nyilvánvalóan szükségeltetik némi befogadói türelem annak elfogadásához, hogy az előadás voltaképpen szabadon bővíthető vagy húzható; a jelenlegi  kb. száztíz percnek éppúgy lehetne a fele, mint a duplája. Az ebbe beletörődő néző „cserébe” viszont nem keveset kap: az előadás mentes a hasonló stiláris alapú produkciók elkoptatott kliséitől, eredeti tehetséggel alkalmazza a groteszk, a blődli eszközeit, humora helyenként egészen sajátos, ötletei többnyire éppoly kevéssé kiszámíthatóak, mint a játék menete. (Az ajtón például csaknem állandóan kopogtatnak, ám általában még véletlenül sem az a szereplő, akinek színre lépésére a játék logikáját feltérképezni vélő néző számít.)

Ezen túl a rendező jó tempóban vág a fény/sötétség váltakozásaival, és sikerült pillanataiban igazán természetes lendülete, svungja van a játéknak. A vendégek – a blazírt egykedvűség színeit fokozatosan a fásult depresszióba oltó Gyabronka József, a kevés eszközzel, ám szuggesztív erővel kiismerhetetlen figurát teremtő Lukáts Andor, a zavartság és a depresszió számos árnyalatát megjelenítő Csákányi Eszter, az őrület tragikus és komikus színeit éles és hatásos váltásokkal variáló Pető Kata – folyékonyan beszélik azt a nyelvet, mely a Szputnyik eddigi előadásait jellemezte.

Fotó: Szkárossy Zsuzsa

A társulat tagjai közül ezúttal talán Fábián Gábor és Jankovics Péter villanthat fel legtöbb színt, mutathat legtöbb arcot a játék során (előbbi különösen a nyugalmat nem lelő bérlő, utóbbi a rendíthetetlen magabiztosságú szektavezér alakjában emlékezetes), de jut azért egy-egy erőteljes pillanat a többieknek is; a viharos párkapcsolatokat megélő lány(oka)t megjelenítő Gera Marinának, a beszédkényszeres lány talán túl hosszúra sikerült monológját elmondó Hay Annának, a hol megalázkodó, hol brutális vesztes(eke)t színre hozó Szabó Zoltánnak, a castingoló rendezőként ok nélkül, mégis okkal agresszív Tóth Simon Ferencnek, vagy a buli más világba révedező lányaiként Koblicska Lőtének és Székely Rozáliának.

Aki pedig nem éri be a színészi-rendezői invencióval, s kesereg a lassabban telő percek, üresjáratok miatt, talán elgondolkozhat azon: nem biztos, hogy Bodó csupán a recenzensek és más írástudók bosszantása végett adta társulatának a megjegyezhetetlenül és leírhatatlanul hosszú nevet (Szputnyik Hajózási Társaság – Modern Színház- és Viselkedéskutató Intézet-Labor); az abban szereplő „labor” szó meglehetősen egyértelműen utal a műhelymunka, a kísérletezés fontosságára, a lekerekítettség, a kompaktság elvetésére. Más kérdés, hogy egy idő után minden kísérlet az eredmény felől ítéltetik meg – s noha magam egyértelműen perspektivikusnak érzem az előadást, igazi jelentősége valószínűleg akkor lesz felmérhető, ha a sorozat folytatódik, s a 0.2, 0.3 stb. verziók mind eredetibb, sajátosabb nyelven fogalmazott, egymásból és egymásra épülő világot mutatnak majd.

A további támogatás adatait és kapcsolódó cikkeinket a 7. Nemzetközi Kortárs Drámafesztivál gyűjtőlapon olvashatják.

Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a POSZT 2009 gyűjtőlapon olvashatják.

Vö. Vida Virág: Klisék, közhelyek nélkül
Csáki Judit: Workshopszínház /Bérháztörténetek 0.1; Dzsing! 
Ugrai István: Ideg-sok(k)-ház 
Pap Gábor: MP3