„Jézus arctalan. Festményeket és szobrokat látok. Festők ezreiről tudok, akik szinte minden idejüket a keresésnek szentelték. Hogy megpróbálják visszaadni a leírhatatlan, szinte láthatatlan arckifejezést: a sajnálat grimaszát.” NÉDER PANNI KRITIKÁJA.

Elegáns és egyszerű a cím, és még játékosság is van benne. Azon tűnődöm, vajon Velencét tekintsem megszemélyesítettnek, vagy Goldoni szerepel itt úgy, mint egy hosszú lejáratú és bonyolult kulturális jelenség. SEBESTYÉN RITA KRITIKÁJA.

Az előadás nem sok újat mesél a magyar közoktatás helyzetéről, és nem ás a problémakör mélyére sem. Ez viszont nem olyan nagy baj, ha komolyan vesszük a látlelet műfajmegjelölést, és hogy a dokumentumszínházi darab az előadást követő magánbeszélgetésekben is beteljesedhet. RÁDAI ANDREA ÍRÁSA.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem negyedéves zenés-táncos osztályának bizonyára jó vizsgaszituációkat szolgáltat a majdnem négyórás adaptáció. Részletek, jelenetek, műhelytanulmányok követik egymást. Egészében érthető és élvezhető előadás nem keletkezett. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.

Eddig nemigen rendezhettünk volna kimittudot a kortárs lengyel drámairodalomról, hiszen szakmán belül és kívül a többség a legalapvetőbb információkkal sem rendelkezett e témakört illetően. Mondom: eddig. JÁSZAY TAMÁS ÍRÁSA.

„Négy olyan színésznő találkozik a színpadon, akik eddig még sosem játszottak együtt” – olvassuk az ajánlókban. Ez az állítás feltehetően igaz. De ennél több azon a színpadon sajnos nem történik. MOLNÁR ZSÓFI ÍRÁSA.

E vaskos, 360 oldalas, dokumentáló s összegző kötet kézbevétele, lapozgatása és böngészése gyönyörűséggel töltheti el az olvasót, bár a szöveges részeket csak nagyítóval sikerült végigolvasnom. NÁNAY ISTVÁN KRITIKÁJA.

Jó darab, nagy adag humor, kiváló színészek, felhőtlen szórakozás. Igaz, amolyan Mohácsi-féle duplafenekű változatban: nem is biztos, hogy annyira felhőtlenül. Remek rendezői remake a Radnótiban. KELEMEN ORSOLYA KRITIKÁJA.

A végére ugyan támadhat némi hiányérzetünk, de azt leszögezhetjük, hogy a rendezés kidolgozottságát illetően nincs hiány – írta nemrég egy kolléga a darab marosvásárhelyi előadásáról. A Pinceszínházban a végére zavaró többletérzetünk támad: jó, jó, de ez így sok. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.

Többször tapasztaltam a Theater an der Wienben, hogy a csodás zenei megvalósítás középszerű rendezéssel párosul. A Hoffmann meséi is úgy szólalt meg, ahogy Offenbach megálmodta, de Friedkin, a horrorjairól elhíresült rendező, nem tudott a zenei minőség színvonalára emelkedni. KOLOZSI LÁSZLÓ CIKKE.

„Előre elnézést kérünk a valóságunkért” – a Folyamatos jelen második stációjában elhangzó mondat nem éppen túlcsiszolt, de feltétlenül igaz a trilógia mindhárom előadására. KRÁLL CSABA ÍRÁSA, 2. RÉSZ.

A független léttel járó kiszolgáltatottság egyeseket elbizonytalanít, másokat többletmunkára sarkall. Gergye Krisztián trilógiákba rendezett performanszokkal küzd az elmúlás ellen. KRÁLL CSABA ÍRÁSA, 1. RÉSZ.

Rusznyák Gábor ragyogó Oidipusz-rendezése a múlt bűneivel való szembenézés lehetőségeiről is szólt. Most Antigoné történetének elmondásában hatékony segítőtársakra lel az egykor éltek árnyaiban. JÁSZAY TAMÁS KRITIKÁJA.

A Koto és Kaori jóval több mint egy gyerekelőadás: bevezetés a komplex színház világába. Könnyed, szellemes, fizikai színház kezdőknek, Horváth Csaba-módra. És nem mellesleg: közösségi lélekoldás, egy lírai szépségű történet és szöveg mentén. MIKLÓS MELÁNIA ÍRÁSA.

John Malkovich jött, látott – és tulajdonképpen győzött, még akkor is, ha mindaz, amit a Vígszínház hatalmas, üres színpadára felpakoltak köré, csak nagy jóindulattal nevezhető színházi előadásnak. JÁSZAY TAMÁS KRITIKÁJA.