A Színház- és Filmművészeti Egyetem negyedéves zenés-táncos osztályának bizonyára jó vizsgaszituációkat szolgáltat a majdnem négyórás adaptáció. Részletek, jelenetek, műhelytanulmányok követik egymást. Egészében érthető és élvezhető előadás nem keletkezett. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.

Eddig nemigen rendezhettünk volna kimittudot a kortárs lengyel drámairodalomról, hiszen szakmán belül és kívül a többség a legalapvetőbb információkkal sem rendelkezett e témakört illetően. Mondom: eddig. JÁSZAY TAMÁS ÍRÁSA.

„Négy olyan színésznő találkozik a színpadon, akik eddig még sosem játszottak együtt” – olvassuk az ajánlókban. Ez az állítás feltehetően igaz. De ennél több azon a színpadon sajnos nem történik. MOLNÁR ZSÓFI ÍRÁSA.

E vaskos, 360 oldalas, dokumentáló s összegző kötet kézbevétele, lapozgatása és böngészése gyönyörűséggel töltheti el az olvasót, bár a szöveges részeket csak nagyítóval sikerült végigolvasnom. NÁNAY ISTVÁN KRITIKÁJA.

Jó darab, nagy adag humor, kiváló színészek, felhőtlen szórakozás. Igaz, amolyan Mohácsi-féle duplafenekű változatban: nem is biztos, hogy annyira felhőtlenül. Remek rendezői remake a Radnótiban. KELEMEN ORSOLYA KRITIKÁJA.

A végére ugyan támadhat némi hiányérzetünk, de azt leszögezhetjük, hogy a rendezés kidolgozottságát illetően nincs hiány – írta nemrég egy kolléga a darab marosvásárhelyi előadásáról. A Pinceszínházban a végére zavaró többletérzetünk támad: jó, jó, de ez így sok. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.

Többször tapasztaltam a Theater an der Wienben, hogy a csodás zenei megvalósítás középszerű rendezéssel párosul. A Hoffmann meséi is úgy szólalt meg, ahogy Offenbach megálmodta, de Friedkin, a horrorjairól elhíresült rendező, nem tudott a zenei minőség színvonalára emelkedni. KOLOZSI LÁSZLÓ CIKKE.

„Előre elnézést kérünk a valóságunkért” – a Folyamatos jelen második stációjában elhangzó mondat nem éppen túlcsiszolt, de feltétlenül igaz a trilógia mindhárom előadására. KRÁLL CSABA ÍRÁSA, 2. RÉSZ.

A független léttel járó kiszolgáltatottság egyeseket elbizonytalanít, másokat többletmunkára sarkall. Gergye Krisztián trilógiákba rendezett performanszokkal küzd az elmúlás ellen. KRÁLL CSABA ÍRÁSA, 1. RÉSZ.

Rusznyák Gábor ragyogó Oidipusz-rendezése a múlt bűneivel való szembenézés lehetőségeiről is szólt. Most Antigoné történetének elmondásában hatékony segítőtársakra lel az egykor éltek árnyaiban. JÁSZAY TAMÁS KRITIKÁJA.

A Koto és Kaori jóval több mint egy gyerekelőadás: bevezetés a komplex színház világába. Könnyed, szellemes, fizikai színház kezdőknek, Horváth Csaba-módra. És nem mellesleg: közösségi lélekoldás, egy lírai szépségű történet és szöveg mentén. MIKLÓS MELÁNIA ÍRÁSA.

John Malkovich jött, látott – és tulajdonképpen győzött, még akkor is, ha mindaz, amit a Vígszínház hatalmas, üres színpadára felpakoltak köré, csak nagy jóindulattal nevezhető színházi előadásnak. JÁSZAY TAMÁS KRITIKÁJA.

Pimasz elegancia jellemzi Gáspár Ildikó első rendezését: az Örkény Színház dramaturgja az előcsarnok oszlopai közé álmodja meg a kortárs francia szerző temetői road movie alcímmel jelzett darabját. Az önfeledt játékot eredményező előadás önmagáért, de még inkább önmagáról beszél. LÉNÁRT ÁDÁM ÍRÁSA.

Díjazott előadások, magasan jegyzett rendezők, híres színészek, neves színházak – így is leírható a Sepsiszentgyörgyön megrendezett Nemzetközi Színházi Biennálé második kiadása.

A Reflex Fesztivál szerves részét képezi a sepsiszentgyörgyi színházi műhelyek, társulatok produkcióinak programba való beemelése. Általuk is megmutatkozik a hely: a Bocsárdi László rendezte Velencei kalmár sokadjára is gazdag élményt nyújt. VARGA ANIKÓ BESZÁMOLÓJA, 2. RÉSZ.