Kelemen Kristóf: Megfigyelők / Trafó
2019.01.15.

Ilyen és hasonló súlyosságú kérdéseket tesz fel Kelemen Kristóf harmadik trafós rendezésében. Nem húzom az időt: ezt az előadást látni kell! JÁSZAY TAMÁS ÍRÁSA.

Mi, magyarok, született leselkedők vagyunk” – hangzik el Sándor szájából egy ponton, de ez már nagyjából az utolsó csepp abban a csillogóan áttetsző pohárban, aminek az oldalán tanulmányozhatjuk a saját vonásainkat. Kelemen Kristóf Megfigyelőkje szigorúan adatolt, ugyanakkor erős érzelmi bevonásra apelláló, felkavaró látlelet arról, amit örökül kaptunk, amiben évtizedek óta dagonyázunk, és amit jó eséllyel tovább adunk utódainknak. 

Sok fontos dologra rádöbbent ez az előadás, például arra, hogy az ún. áthallásos előadások mennyire retrográdok: összedobok egy III. Richárdot, mindenki érti majd, hogy ki kicsoda valójában, ezzel a társadalmi kötelezettségvállalás letudva, taps, díjak, virág az öltözőbe. Vagy itt van a generációváltás sokat, de nem eleget emlegetett kérdése, hogy ti. a fiatalok hogyan (nem) jutnak lehetőséghez a magyar színházban. Ez se mai keletű gond, és bár a helyzet fokozódik (lásd az igazgatói pályázatok legördülő menüpontját), ideje kimondani, hogy nem a kapuk előtt, de a színpadon áll az új generáció, és ha például erre a mostani alkalmi alkotócsapatra nézek, örömmel jelentem, hogy teljes fegyverzetben.

Azt mondom, hogy a színpadon van, de milyenen: a Trafó pincéjében, esténként max. ötven ember előtt. Ha lenne csillár, arról is lógnának, de hát nincs, klausztrofób a fíling, összepréselve szorongunk itt vagy két órát, konkrétan és átvitt értelemben is. Amúgy meg jól van ez így, éppen tanuljuk (újra), hogy a fontos, a valódi színház ide vonul most vissza, miközben a nagyszínpadainkat elárasztja a kommersz meg a bóvli. Igazságtalan vagyok, tiszteletlen, meg általánosítok is, persze, de hát a folytonos lemaradottságát szerintem már rég nem behozni akaró, hanem azzal kérkedő magyar színház megúszásra játszik, és alig valakit tudok mondani, aki előre néz ahelyett, hogy görcsösen kapaszkodna a tegnap megszerzett kevésbe. 

Baki Dániel és Rétfalvi Tamás
Baki Dániel és Rétfalvi Tamás

A Megfigyelők nem fáraszt azzal, hogy nézőjére hamiskásan hunyorogva indirekt módon üzenget. Szókimondó, bátor vállalás, és az előadásnak láthatatlanul is szerves része a felkészülés során végzett komoly kutatómunka. Kelemen Kristóf a doktori témájával foglalkozva bukkant az egykori Színház- és Filmművészeti Főiskolán tanult, magyar származású angol hallgató történetére, akiről többen is jelentettek, mivel a hatóságok angol kémnek vélték. A titkokkal és hiányokkal teli egyedi történet ugródeszka volt, a drámai anyag önjogán, a források ismerete híján is tökéletesen megállja a helyét. Minden mondaton érezni a mögöttes, elmélyült tudást: a kanavász nem két Wikipedia-szócikk nyomán született.

Dokumentarizmust emlegetni mégsem dőreség az előadás kapcsán: mintha csak az állambiztonsági szolgálat gyorstalpaló tanfolyamán lennénk, és hogy a beszervezés, zsarolás, megfélemlítés helyes és aktuális know-how-ját látjuk, arról archív oktatófilmek is tudósítanak. Márton Péter élőben újraénekelt, gondos értelmezéssel ellátott zenei válogatása a Kontroll Csoporttól az Európa Kiadóig szintén adja rendesen. A végén meg lehet bólogatni: „a jövő itt van és sose lesz vége!” 

Az 1965-ben játszódó történet látványvilágát tervező Schnábel Zita varázslatos dolgot művelt a fél zsebkendőnyi területen. Ha azt mondom, hogy a részletek a helyükön vannak, nem mondtam semmit; attól a fajta hiperrealizmustól is el vagyunk szokva, amiben a kagylófoteltől a bárszekrényig, a golyóstolltól az ing hajtókájáig minden, de igazán minden eredeti. Olyan kellékek, színek, anyagok, hangulatok, melyek ma is kísértenek, otthonokban, munkahelyeken. Kínosan valóságos, ám az egész hatása mégis vitathatatlanul teátrális, és mint ilyen, ismerősségében is távoli és idegen. Szóval hibátlan. 

Józsa Bettina
Józsa Bettina

A színház mint keret az egész történet leglényegét is érinti. Horváth hadnagy, aki pártállami Vergiliusként kalauzol végig a tipikusságában is fordulatos történeten, információtörténeti és -elméleti expozéval nyit. Kimondja, ami a mai napig rettegésben tartja egyébként is komolyan vehetetlen honatyáinkat: a megszerzett információ nem vész el, csak átalakul. Tárolódik, halmozódik, és amikor nem várnánk, előkerül. Na ja, ezért vagyunk képtelenek harminc éve megnyitni az ügynökaktákat. Közös szégyen, ez is az. 

Olyan ez, mint a színház, mondja Horváth: olyasmit is látunk a mások életéből (sic!), aminek ők maguk sincsenek tudatában. Az író-rendező megsokszorozza az emlegetett színházi keretet: én is kezdem magam kellemetlenül érezni, hiszen nézőként kukkolok, megfigyelek, akaratlanul is az oly igen áhított igazság elemeit szedegetem össze. Kis képek sora a nagy képben: a valóságról (az mi?) valaki jelentést ír, más elolvassa, összeveti újabb besúgók feljegyzéseivel, elkészítve saját interpretációját, amibe mi most betekintünk, hogy létrehozzuk saját értelmezésünket. Hát, mindenki szem a láncban. 

Vissza Horváthhoz: Jankovics Péter civilruhás tartótisztje komoly karriert futhatott volna be a hardcore államszocializmus idején. Átható röntgentekintete csak a kezdet, egész aurája fenyegető, ez az ember bármire képes a rendszer szolgálatában. Hogy meggyőződéses komcsi-e, nem tudom, viszont attól tartok, hogy megvesztegethetetlen. Alkatába, habitusába kódolva van az önirónia, szóval a következő rezsim is bízvást számíthat majd szolgálataira. 

Horváth az Angliából Budapestre érkező rendszeridegen elem, Michael Besenczy aktáját osztja meg velünk. A vendéghallgatót alakító Rétfalvi Tamásban van egy adag a derűs, jóllakott dandy-ből, aki felülről és kívülről tekint a kis magyar pornográfiára. A messziről jött ember magabiztossága magyarázza kihívó viselkedését, azt, hogy sokszor provokál: ő Nyugaton már tudja a tutit, amire nekünk esélyünk sem lesz még évtizedekig. Szereti a szerepjátékot, álarcok mögé bújik, hogy a reakciókat tesztelje: jé, egy újabb megfigyelő. 

Baki Dániel és Józsa Bettina. Fotók: Csányi Krisztina. A képek forrása: Trafó
Baki Dániel és Józsa Bettina. Fotók: Csányi Krisztina. A képek forrása: Trafó

A főiskolás Somogyi Sándor kapja a feladatot, hogy infókat szállítson Horváthnak Besenczyről. Baki Dániel nyurga, kamaszos alkatát, fiús báját hatékonyan és nyíltan használja az egyre inkább megtört, az árral úszni próbáló, de egyre kétségbeesettebben kapálódzó figurának a megteremtésére. Szeretetre vágyik ez a fiú, egészen a Stockholm-szindrómáig elmenően. Közben a szemünk előtt szakad darabjaira egy személyiség, és ha valami, ez a magyar tragédia – százaké, ezreké talán? Sosem tudjuk meg.

Sándor menyasszonya Judit: Józsa Bettina játssza a tudtán és akaratán kívül a gépezet csavarjává váló talán naiv, de inkább okos lányt. Arcán egy egész korszak kialvatlansága és fáradtsága, nem érti, mert nem meri érteni mindazt, ami körülötte és vele történik. Réti Iringó két epizódszerepben is ragyogó. Néma főbérlő Kárásznéja félelmetes, ősrégről itt ragadt rovarként pásztázza a teret, aztán rosszkor és rosszul megszólaló, a Besenczy életébe beépített Erzsiként haszontalan káder, akin mégis megesik a szívünk. 

A Megfigyelők tudatosítja, hogy nincsenek már ártatlan mondatok, se érintetlen területek. Nincs magánélet, se tabuk, nem számít szerelem vagy érzékiség ott, ahol a valóság józan fanatikusai (copyright Pintér Béla, aki a Titkainkban nagyon másképp mesél el egy nagyon hasonló történetet) mindent a kitűzött célnak rendelnek alá. Ez pedig nem más, mint az igazság rögzítése, amiről természetesen ők maguk is tudják, hogy nem létezik. Az előadás közvetlen, sokszintű tapasztalatként ismerteti fel, hogy a rendszert valójában működtető, szűkölő félelem olyan, mint egy különösen agresszív, ostobán egyszerű, mégis halálos vírus. Képtelenség tőle szabadulni, finom módszerekkel legalábbis biztosan nem lehet. De vajon képesek vagyunk hatékony gyógymódot találni? A döntés a mi kezünkben van, most is.

Az előadás adatlapja a Trafó honlapján itt található.