Interjú Kokan Mladenović rendezővel
2018.11.08.

Kokan Mladenović nevét jól ismerik színházon belül és kívül is. Van, aki neve hallatán a fogát szívja, más elmosolyodik, a harmadik pedig gyorsan jegyet vált az előadására. De az biztos, hogy nem fogja be a száját, s ezt másoktól sem tűri el. SZERDA ZSÓFI INTERJÚJA.

Revizor: Ma este Zomborban a Ha Zombor Hollywood lenne című előadásodat néztem meg, a Jami Körzet nemsokára európai turnéra indul, miközben szinte az összes fesztiváldíjat bezsebeli, te nemrég jöttél haza Szöulból, ahol a Híd a Drinán című előadásod vendégszerepelt, s mindjárt itt a Desiré Central Station Fesztivál,  ahol idén a legfrissebb, bitolai munkád látható. 

Kokan Mladenović
Kokan Mladenović

Kokan Mladenović: Igen, nemrég fejeztem be a munkát Bitolán, Macedóniában, ahol bemutattuk a Noé (új) Macedóniáját. A témája a nacionalizmus, visszaélés, meghamisított történelem, a mai macedón nép mint antik macedón nemzet… Mindennek a józan észhez vajmi kevés köze van, mégis ezek a közelmúlt eseményei,  kicsit kiforgatva. Benne van a Sár Hegység (az előadásban Sararat, utalva a bibliai Araratra), egy titkos dokumentum, Noé és bárkája, azaz az új migrációs hullám, ami szintén Macedónián keresztül érkezett. Szóval politikai szatíra. Örülök, hogy a bitolai Makedón Nemzeti Színház kellően öntudatos és bátor, hogy elszámoljon saját aktuális politikai helyzetével és a hatalmon levők hibáival.

R: Miért izgat a politikai szatíra mint műfaj?

KM: Mert azon keresztül bevihetem az előadásba az angazsált (politikailag és társadalmilag elkötelezett – a szerző megj.) színházi elemeket. Sötét időket élünk. Nem erkölcsös egy művész részéről, ha nincs álláspontja a korról, amelyben él. Őrültség nem szembenézni mindazzal, ami a szemünk előtt zajlik, ugyanakkor a szatíra humora nagyon megfelel számomra. Ez nyertes kombináció: elkötelezett színház, ami szórakoztató is. Populárisan agresszív forma, amiben jól érzem magam.

R: Min dolgozol jelenleg?

KM: Megkezdődtek a Pad (Zuhanás) című előadásom próbái, ami a létbizonytalanságban tengődő munkásosztállyal foglalkozik. Szerbiában az építkezéseket többnyire olyan iparmágnások pénzelik, akik erősen összekapcsolhatók a hatalmon lévő jobboldali kormánnyal. Január óta körülbelül harminc munkás halt meg az építkezéseken, mert nem szakemberek, nincs biztosításuk, védőfelszerelésük. Jelenleg a munkás a legolcsóbb árucikk, de nincs ez másképp a környező országokban sem. A zuhanás, esés metafora: egy szabadesésben lévő országban élünk. Értékrend, erkölcs, de minden más tekintetében is. 

R: Rendeztél valaha olyan előadást, amiben nem volt meg ez a politikai elkötelezettség ?

KM: Azt hiszem, nem. A valóság határoz meg minket, ez határozza meg a témáinkat is, és a módszert is, ahogyan hozzányúlunk. Miért aktuális ma újra az Antigoné, a Hamlet? Ezeket a klasszikus szövegeket nem irodalmi értékeik miatt kell színpadra állítani, hanem azért, mert kapcsolódnak a mához. Nem gondolom, hogy minden színháznak és minden szerzőnek ultimátumszerűen elkötelezettnek kell lennie (társadalmi és politikai értelemben – a szerző megj.), de szükséges, hogy tisztában legyen a korral, amelyben él.

R: A Felhő a nadrágban című előadás a szabadkai Kosztolányi Dezső Színházban készült, s a próbák alatt többször szóba került a forradalom. Te hiszel a forradalmakban?

KM: A forradalom szükséges, ugyanakkor tisztában vagyok azzal is, hogy ma lehetetlen ügy.

R: Miért?

KM: A forradalom mindenekelőtt osztályharcot, osztálytudatot jelent. Azt, hogy van egy szervezett embercsoport, amelyik tisztában van a helyzetével, ezen a helyzeten változtatni akar, s ezzel együtt a világot is jobbá akarja tenni. Amint a proletariátus lelépett a világpolitikai színről a huszadik század vége felé, eltűnt az egyetlen erő, amely saját sebezhetőségének tudatában tudott volna fordítani a dolgok menetén. A jogok és érdekképviselet nélküli munkások, akik rengeteget dolgoznak fillérekért, nem azok az emberek, akik megváltoztatják és megváltják a világot, ők csak túl akarnak élni. A kommunizmus és a száz éve zajlott szovjet forradalom óta nem született olyan domináns politikai elképzelés, amely felajánlotta volna a  változás platformját az emberiség számára. A kommunizmus sok rossz átértelmezést élt meg, s minden megvalósult változata kompromittálta az eredeti eszmét. Mégis ez az egyedüli platform, ami egy közösség általános jóllétének kérdésével foglalkozik. Ezzel szemben a neoliberális fasizmus, amiben élnünk kell, valóban egy óriási utópisztikus eszmeként hat. Sajnos nem látok senkit, aki bármilyen komolyan vehető balos forradalmat robbantana ki . Attól tartok, hogy saját közvetlen környezetünkön belül kell harcolnunk azért, hogy a dolgok jobban és tisztességesebben működjenek, ha már a világban végbemenő folyamatokra nem lehetünk hatással.

R: Többször szó esett a kényelmes fotelforradalmakról is: ki sem nyitjuk a szánkat, csak kattintgatunk és posztolgatunk.

KM: A kényelmes forradalom jóval többet árt, mint használ. Azt az érzetet kelti az emberben, hogy lázad a rendszer ellen, de ez kimerül egy lájkban, egy kommentben, egy posztban. Az internet a szabadság hamis képét mutatja. Nem csupán nem hat a hatalomra, de éppenséggel szolgálja azt, azzal, hogy szelepként csökkenti a nyomást, ami egy idő után elviselhetetlenné válna, és valódi változást tudna hozni.

Jelenet a Felhő a nadrágban című előadásból
Jelenet a Felhő a nadrágban című előadásból

R: Szerinted melyik volt a legjobb kor a színház számára Szerbiában?

KM: Ha formálisan nézzük, akkor a hatvanas-hetvenes évek, ekkor jött létre a Bitef, ami rögtön a legjelentősebb színházi fesztiválok közé került, s aminek révén a színházaink is átvettek valamit a modern európai irányvonalakból. Persze ez még mindig a kommunista ideológia kora, de már az a korszak, ami lassan nyitottá válik a kritikára. A másik jó periódust, a kommunizmus bukásának időszakát, a színházaink nem használtak ki kellőképpen. A színház ekkor hathatott volna merészebben, hogy létrejöjjön egy új társadalmi tudat, ami lehetővé teszi a merev politikai közösség átalakulását egy nyitott, demokratikus társadalommá. Nem így történt. Ebben a periódusban a színházaink (Szerbiában, Horvátországban, stb) szinte versenyeztek, ki tudja jobban szítani a nacionalizmus tüzét, ahelyett, hogy ellenálltak volna, s próbálták volna felhívni a figyelmet, hogy ez a hozzáállás katasztrófához vezet. A kilencvenes évek eleje a színházainkban  eléggé szégyenteljes. A máról pedig ne is beszéljünk többet, ez a neoliberális színházi kapitalizmus kora, ami pénzről és termékről beszél, úgy is mondhatnám, hogy mindenről,  csak a művészetről nem.

R: Mit rendeznél meg Magyarországon, ha kapnál egy felkérést?

KM: Például a már emlegetett Hamletet. Hamlet is kétségbeesett volt a maga korában. Az ő világa is ugyanazon dolgok miatt omlik össze, mint a mai emberé. Egy család szétesett, egy nemzet saját történelmének a meghamisításából él, melyet egy bűntettre épít, egy profanizált, tönkretett szerelem hat Hamletre és Ophéliára. Ott vannak a múlt szellemei, melyek nem hagyják, hogy éljék az életüket. Brecht korai darabjai is nagyon megfelelnének, például a Baal, s ott vannak Arisztophanész szatírái. Hihetetlen, mennyire magunkra ismerhetünk bennük még ma is: az alapvető emberi hibák ugyanazok maradtak. A technika fejlődött, de mi szinte el sem mozdultunk az antik államformától, ami már Arisztophanész szatíráinak tárgya volt. Hamlet azt mondja: „S mily remekmű az ember...” - nekem úgy tűnik, hogy a természet végzetes hibája vagyunk. A faj, amelyik jobban fejlődött, mint kellett volna, s ez a fejlődés végzetes lesz rá és környezetére nézve is.

R: Ha megnézed a magyar és a szerb színházi világot, mi hiányzik az egyikből, mi a másikból?

KM: A németországi színházat kivéve mindenhol ugyanaz a helyzet. Ott szabadon lehetsz elkötelezett, formálhatsz véleményt, és erre a színházak támogatást is kapnak az államtól. Támogatják, hogy a társadalom lelkiismerete és tudata legyél, vagy legalábbis nem gátolnak benne. A mi színházaink alapját egyéni lázadások jelentik. Bonyolítjuk a saját életünket azzal, amikor szembeszállunk a Szerbiában vagy Magyarországon működő jobboldali rezsimekkel. Mindkét ország színpadjain  eluralkodik a kispolgáriság. Vagy elkészül néhány külsőségeiben impozáns, grandiózus előadás, a közönség imádja őket, de igazából nem szólnak semmiről, nem változtatnak semmin. Ha valahol, mint Szerbiában, a valóságshow a domináns tévés műfaj, akkor a közönség persze, hogy a hasonlóan primitív szórakozásra vágyik színházban is. És a színházak ahelyett, hogy harcolnának ellene, kiszolgálják a kollektív ízlésficamot. 

A portrékat a szerző készítette
A portrékat a szerző készítette

R: Többször ért támadás az előadásaid, megszólalásaid miatt. Fenyegetnek, megpróbálnak ellehetetleníteni.  

KM: Van fenyegetés, van politikai üldöztetés, csökkentik a költségvetést, és például hat évig nem rendeztem Belgrádban. De hát mi mind éljük a saját migráns életünket: nem élünk, nem rendezünk a saját városainkban. Ugyanez a helyzet Oliver Frljićtyel, Urbán Andrással, Schilling Árpáddal, és sok más kollégámmal, mert amit közölni akarunk, az az igazság, és az nem kellemes. Ez az ára annak, ha kimondod, amit gondolsz. Az igazság elvesztette az értékét. A méretre szabott hazugságnak van ma a legnagyobb értéke. A demokrácia intézménye csupán paraván a fegyverkereskedelem, a bolygó pusztítása, a polgárok irányítása és ellenőrzése, az erőszak előtt. És mi elfogadjuk, hogy ez a demokrácia, hogy szabad a világ, hogy egységesek a nemzetek, pedig valójában ez éppen az ellenkezője. Szerbia élén a kilencvenes évek háborús bűnösei ülnek, akik bár „európai öltönyt” viselnek, de az erőszaktevők mentális készletével rendelkeznek. Ezek az emberek fenyegetéssel, erőszakkal oldják meg a problémáikat. Ezért fölösleges elvárni, hogy demokratikus vezetőkké fejlődnek, akik meghallgatják a más véleményt is. Szerbiában azt, aki a hatalom ellen szól, marginalizálják, tönkreteszik. Elkeserít, hogy ezek az ügyek visszhang nélkül zajlanak le a szakmán belül is. Ha egy egyetemről elbocsátanak egy tanárt, mert máshogy gondolkodik, nincs sztrájk az intézményben, hanem csak betölti a helyét valaki más. Mi is bűnrészesek leszünk, és nincs semmiféle erkölcsi büntetés. Elfordítjuk a fejünket, és csak azt nézzük, hogyan védjük meg magunkat.

R: Azt mondtad nemrég, hogy hamarosan tartasz egy hosszabb szünetet, s egy ideig nem rendezel, miközben folyamatosan vannak felkéréseid.

KM: A szünet minden művész számára szükséges, különösen munkássága bizonyos pontjain. Számot vetni, aláhúzni bizonyos témákat, stratégiát gyártani, tudatosítani, miről is akar szólni a következő években. A színház megkövetelte életmód sok energiát felemészt, s az egészségre sincs a legjobb hatással, szóval fel kell tölteni a lemerült elemeket. Könyveket olvasni, filmeket nézni, magunkba engedni némi szépséget, amit felhasználhatunk a színházi munkában. Remélem, hogy ez a szünet az én életemben is hamarosan elérkezik. Lehet, hogy éppen az ötvenedik születésnapom évében? 

Szerző: Szerda Zsófi
Címkék: Kokan Mladenović