Stick Men / Budapest Jazz Club
2018.03.13.

Bizonyos koncerteken a hangzásbeli defektusok és a máskor rögtön szemet szúró hibák a színpadi jelenlét takarásában maradnak, és utólag is csupán önmaguk árnyékaiként járnak vissza kísérteni. RÁTOSI MILÁN CIKKE.

A kilenc év után hazánkba visszatért Stick Men Tony Levin zenekara. Az eredetileg klasszikus zenésznek készülő Levin (akit egyetemi évei alatt Stravinsky is dirigált) a hetvenes évek elejétől aktív stúdiózenészként. Többek között olyan előadók és zenekarok lemezein játszott, mint Alice Cooper, Lou Reed, John Lennon, Peter Gabriel, David Bowie, a Yes, vagy a Pink Floyd. 1981 óta tagja a King Crimsonnak, akárcsak a dobos Pat Mastelotto. A zenekar harmadik tagja, Markus Reuter Robert Fripp és Tony Geballe tanítványa volt, emellett, társaihoz hasonlóan megszámlálhatatlan mennyiségű zenei projekt részese.
 
Pat Mastelotto, Tony Levin és Markus Reuter
Pat Mastelotto, Tony Levin és Markus Reuter
A fentiekből következően a Stick Men zenei világa több szempontból is a King Crimsonhoz köthető. Tony Levin chapman sticken játszik – innen a zenekar neve -, amely egy ún. tapping technikával megszólaltatható 12 húros hangszer, rendkívül széles hangterjedelemmel, ráadásul a játéktechnikából adódóan - a hangok megszólaltatásához elég a fogólap megérintése, a chapman stick eleve csupán egy nyakból áll – lehetséges egyidejűleg két különálló szólamot megszólaltatni rajta. Reuter 8 húros touch guitaron játszik, amely kialakításában más, de Levin hangszeréhez hasonlóan tapping technikával szólaltatható meg. A Stick Men zenéje nagyon összetett, amire csak ráerősít a rocktól és a jazztől gyakran egyformán idegen ritmikai és harmóniavilág. Levin és Reuter témáinak felosztása időnként zavarba ejtő, szinte véletlenszerűnek tűnik, máskor viszont szépen artikulálható a Robert Fripp-féle iskola hatása. A legtöbbször instrumentális, néhol improvizatív, de többnyire rögzített szerzeményekből teljességgel hiányoznak azok a sémák, amik valamilyen jól körvonalazható stílushoz kötnék a zenét.
 
A BJC akusztikai viszonyai legfeljebb részben tehetők felelőssé a zenekar sérülékenyebb megszólalása miatt. Egy trió keverésekor egyébként is könnyen vesznek el fontos nüanszok, a Stick Men zenéjének rendhagyó dinamikája pedig csak még nehezebbé teszi a kellően tiszta hangkép létrehozását. Tony Levin hangszerének bizonyos regiszterei egyszerűen eltűntek, a középső tartományok nagyjából tisztán kivehetőek voltak, a mély, vagy magas hangok helyén viszont időként lyukak voltak a zenében. A hangos, nyers, a dinamikát sokszor nélkülöző hangzást ugyanakkor gyakran tette zárójelbe a zenekar lendülete és az évtizedes rutinnal együtt járó színpadi jelenlét.
 
A koncertet nyitó Hide the Trees középső részének vegytisztán Robert Fripp-hatású témái gyönyörűen oldódtak fel a térben, akárcsak a harmadikként érkező Cusp furán tekergő 11/8-adjai. A kettő közti Schattenhaftban Tony Levin érdekes kontrasztot teremtett azzal, hogy teljesen fals tempóban szállt be a darabba, ami a nyitótéma lecsengéséig leginkább egy megkapó vesszőfutáshoz volt hasonló, a végére mégis összeállt. A negyedikként elhangzott Plutonium egy nagyon érdekes dal recitált verzével, felejthető refrénnel, zárványként pedig néhány zenei idézettel (Orff - Carmina Burana, Yes – Roundabout, Csajkovszkij – 1812-nyitány), élőben viszont folyton megtört a stúdióváltozat dinamikai íve. Az első szett végül belefulladt a Sartori in Tangier című King Crimson-dal fülsértő hangzavarába.
 
A Stick Men repertoárja jórészt saját dalokra épül, a nyilvánvaló kötődés miatt azonban mindig előkerül néhány tétel a kvázi-anyazenekarnak tekinthető King Crimsontól is. A Crimson dalai ebben a hangszerelésben kifejezetten szellősnek, hiányosnak tűnnek, a második szettben elhangzott Lark’s Tongues in Aspic II., valamint a Level 5 (ami valójában a Lark’s Tongues in Aspic ötödik tétele) elővezetése inkább csak egy ismerős érzés felidézése volt, hiába hozták le hiba nélkül a darabokat. Mike Oldfield Mirage című dala viszont nagyon jól működött, mert hűen tudta reprodukálni az eredeti változat hangulatát és egyszer sem próbált kilépni a saját medréből.
 
A második szett közepén elhangzott Prog Noir azután egyszerre ejtette csapdába az élményt és vezetett ki az önmaga teremtette útvesztőből. Levin ismét bajlódott a tempóval, a hangzás örvénylett, Reuter magasai fülsértőek voltak, a színpadi jelenlét mégis maga alá temette a hibákat. Tony Levin tempókezelése egyébként a koncert legnagyobb részében kifogástalan volt, Reuterrel szinte mindvégig nagyon érzékeny, pontos kettőst alkottak. Utóbbi megszólalása inkább csak a sűrű részeknél volt problémás, az elődjével, Michael Bernierrel összehasonlítva a dallamai kevésbé karakteresek, a játéka mégsem steril, inkább jellegzetesen fanyar. A számok közti átvezetésekben a humorát és a memóriáját egyaránt megcsillogtató Pat Mastelotto a rá jellemző módon volt képes bármelyik pillanatban kikacsintani a dobos szerepköréből, különösen az improvizációra épülő darabokban. Ez a rugalmasság és humor pedig más-más formában, de mindhárom zenésznél jelen van.
 
A Stick Men koncertje korántsem volt olyan ellentmondásos, mint a fent vázoltak alapján sejthető lenne. A zenekar tagjaihoz hasonló talentumok jelenléte által keltett illúzió ugyanis hajlamos jótékonyan elfedni a hibákat, ahogy felnagyítani is képes őket, itt viszont szó sem volt az utóbbiról. Három zenész játszott a színpadon, akik közül legalább kettő eljárhatna haknizni az évtizedes dalaival, hogy a végén röhögve tartsa a markát, ehhez képest ők bepattannak egy mikrobuszba és körbeturnézzák Európát, a zenéjük pedig egyetlen pillanatig sem poros, hanem nagyon is mai. Tony Levin és Pat Mastelotto mellesleg júniusban visszatérnek, a nálunk utoljára 2003-ban koncertező King Crimson tagjaiként.
Helyszín:  Budapest Jazz Club,  Időpont:  2018. március 8.