Háború és béke
2018.02.12.

Elég-e, ha a szemnek kellemes egy nagyregény tévésorozat-feldolgozása, vagy számon kérhetjük az írói szándékot is a forgatókönyvírón? PAPP TÍMEA KRITIKÁJA.

Van egy közszolgálati csatorna, amely időről időre újraforgatja a nagy klasszikusokat. Természetesen leginkább saját irodalmából merít – szerencsés, van neki jó sok magasan jegyzett drámája is, regénye is –, ami viszont nem zárja ki azt, hogy más nemzetek hasonlóan nívós alapanyaiból is dolgozzon. De ne beszéljünk rébuszokban: a BBC-ről van szó, ahol másfél-két évtizedenként, a mindig változó kornak megfelelően, új értelmezésben, új hangsúlyokkal, de a korhűség legortodoxabb híveit is meggyőzően adaptálják Jane Austen, Charles Dickens és társaik életművét a tévénézők soron következő generációja számára.
 
Paul Dano
Paul Dano
A Háború és béke sem új a britek repertoárján, de akik 1972-ben ott ültek húsz este a tévékészülékek előtt, ma már talán nagyszülők. És mert az unokáknak is jár a Tolsztoj-adag, ezért a műfajban többek közt a Hiúság vására, az Örökösök, a Kis Dorrit és persze a Büszkeség és balítélet legklasszikusabb verziója révén abszolút tekintélynek számító Andrew Davies forgatókönyvével, illetve a fiatal, de már tapasztalt Tom Harper rendezésében 2016-ben bemutatták az új, hatrészes sorozatot. (Néhány hete pedig a Dunán is lement a legfrissebb Háború és béke-adaptáció.)
 
Mintha az alkotók mindent bele akartak volna zsúfolni a rendelkezésre álló időbe, ettől azonban elveszett a fókusz és a mélység. Valódi kontextus és jellemrajz híján – pedig elég lett volna néhány mondatot kimásolni a példányba segítségképp a regény megfelelő helyeiről, Tolsztoj elég pregnánsan fogalmazott – a végeredmény olyan, mintha megéledt festmények követnék egymást. Mozgó tablók bálokról, végtelen, hóval borított tájakról és ütközetekről. S megint elölről. Azt sem nagyon értjük ezek után, mi az, amit csak Gillian Anderson, Greta Scacchi, Jim Broadbent vagy Brian Cox tud. A nevükön kívül másra nem nagyon volt szükség, azon kívül ugyanis mást nemigen adnak az általuk játszott figurának. Bár lehet, hogy az angolarisztokrata-játszási tapasztalatuk miatt kasztingolták épp őket. Végül is angol vagy orosz, egyre megy, gondolhatták. A legszerencsésebb, a legtehetségesebb vagy a legakaratosabb a színészek közül (ezt nehéz eldönteni) a Pierre Bezuhovot játszó Paul Dano volt, aki képes valamit megmutatni abból, hogyan ébred rá egy hedonista fiatalember arra, hogy az élet több, mint evés, ivás, nők meg kivagyi fogadások egymásutánja, és célokat meg jóval komolyabb ideákat tűz maga elé. A többiek snájdigak, egyenruha-kompatibilisek, szépek, hősszerűek.
 
Azt írja az internet, 10 millió fontba került a sorozat elkészítése. Ha a ruhákat nézzük – mennyiségben és leginkább minőségben –, ha a helyszíneken szükséges stábra gondolunk – még ha a litván, a lett és az orosz közreműködők valószínűleg nem is számláztak annyit, mint a britek és amerikaiak –, ezt a végösszeget egyáltalán nem csodáljuk. Így aztán a BBC Wales koprodukcióra lépett több tévécsatornával, és beszállt Harvey Weinstein cége is.
 
James Norton (A képek forrása: MAFAB.hu)
James Norton (A képek forrása: MAFAB.hu)
A kivitellel nincs is gond. Libbennek a báli ruhák, fess minden egyes uniformis, abszolút hihető, hogy a lovas szánokon szőrmébe burkolva suhanók nem fáznak az orosz télben. De körülbelül ennyit kapunk a 19. századi Oroszországból. Jó, néhány ütközet még belefér. Erénye a feldolgozásnak, hogy a háborús öldöklést, a kegyetlenséget, a mocskot, az értelmetlenséget a kis létszámú statisztéria ellenére – hol vannak már a Bondarcsuknak kirendelt szovjet hadosztályok! – képes érzékeltetni, a halott lovakkal pedig különösen fokozzák a hatást. Az arisztokrácián kívül mások nem szerepelnek ebben a történetben – még a cselédek sem, nemhogy a parasztok –, ám olyan, mintha mindenki ugyanabba az osztályba tartozna, sem a jelmezeket, sem a viselkedést tekintve nincsenek a szereplők megkülönböztetve. Azt már nem is kérem számon ezek után, hogy fogalmunk nincs, ki miért támogatja vagy ellenzi Napóleont. A legrosszabbul a fiatal nők járnak, nekik valódi egyéniségük sincs. Talán annyi, hogy Hélene, azaz Tuppence Middleton többet vetkőzik kolléganőinél.
 
És nagyjából ennyiben ki is merül a kortársi olvasat: látjuk a testeket, és nem csupán a nőit, de a férfit is, mivel az egyik hideg vízből kijövő katonát játszó, teljesen meztelen színészt szemből mutatja a kamera. Az viszont, hogy a történelem alakulásába mennyiben szól bele az ember, még akkor is, ha nagy egyéniség, hogy a hatalom mennyiben isten adta és mennyiben a tömegek akarata által kerül valaki kezébe, nem kap hangsúlyt. Izgalomra egyetlen okunk van: kit választ Natasa? Szerencsére azonban megnyugodhatunk, a hatodik rész azzal zárul, hogy boldogan éltek, míg meg nem haltak. Mindenki, aki megmaradt. (Spoiler nincs.)
 
Szépet láttunk, jól szórakoztunk, jöhet a következő hasonló minisori. A könyvet értelemszerűen továbbra sem vesszük le a polcról.
 
Lásd még: Gera Márton: Boldogság az orosz pusztán
A sorozat adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található.
Szerző: Papp Tímea