Ivo van Hove: Obsession / Toneelgroep Amsterdam, Wiener Festwochen 2017
2017.07.17.

Ivo van Hove kitépi negyedik Visconti-filmadaptációjának neorealista gyökereit, és miközben meghagyja a testet, a Megszállottságot komor fenségbe, időn, téren kívüli szürrealitásba plántálja át. PAPP TÍMEA ÍRÁSA.

Nincs részletező dokumentarizmus Jan Verseyweld hatalmas, elegánsan nagyszabású, szinte üres színpadán, és ez az üresség amellett, hogy filmstúdiókra, forgatásokra asszociáltat, nagyívű opera-előadásokra emlékeztet – Visconti kapcsán ez azért egyáltalán nem meglepő –, az első pillanattól az elveszettség, a gyökértelenség, a kapaszkodók hiányának érzetét kelti. A tér transzparens, mégis titkok, sejtelmek lengik be. A bal oldalon pult, mint az amerikai dinerekben meg az amerikai konyhákban, középtájtól kicsit balra kétszárnyú üvegajtó, előtte egy harmonika, ami magától játszik. Mintha lenne valami külső erő, ami elől menekülni lehetetlen, ami befolyásolja, mozgatja legkevésbé sem hősszerű hőseinket. Mintha nem ők alakítanák sorsukat, hanem csak sodródnának arra, amerre a láthatatlan felsőbb hatalom viszi őket. A postás mindig kétszer csenget-ből induló osztályharcos Visconti-alaptörténetet a görög mitológiára hangolták át.


A jobb oldali hátsó falon kivágás, de nincs mit mutatnia, nem járnak-kelnek itt emberek. Az egységesen sima, steril falfelületet vetítésre is használják. A mélység közepén oszlop, előtte műanyag kád, mint a műhelyekben és mint a fürdőszobákban. Lóg egy nagy motor, akár egy felnagyított autóé. Zúg éktelenül, füst jön ki belőle és olaj, leereszthető, felhúzható. A padlóban elrejtenek egy kis futószalagot, erre kerül minden menekülés. És futnak rajta erőből, a légszomjat, a lihegést nem megjátsszák. Miközben nagyon is realisták a tárgyak – és a kellékek a nyers hústól a körömlakkig –, sőt bizonyos hangeffektek – a vihar hangjától a macskanyávogásig – szintén a realisztikus atmoszféra irányába vihetnék az előadást, nem beszélve az arcok, a testek közeli képeiről, minden jelzésszerű metaforaként működik a csupasz, érzelmetlen játéktérben.

Kint nincs párhuzamos világ. A csavargó nem olvasható művésznek. A feleség nem a kispolgári ellen lázad. Ennek a történetnek szereplői tárgyi és társadalmi mikrokörnyezet híján nem szociografikus magyarázatokból értelmezhetők. Ha indoklást akarunk a tettekre, csak arra hagyatkozhatunk, amit látunk: az eleve elrendelésen túl a testre, a vágyra, ami szörnyeteggé tehet.


Archetípus Jude Law Ginója, aki egyébként ebben az előadásban a legjobb filmes alakításaihoz mérhetőt nyújt, nem pedig olyan érdektelen, kizárólag agyból és technikából működőt, mint a londoni színpadokon, brit rendezők irányítása alatt. Karizmatikus, elképesztő jelenléttel bíró színész, aki paradox módon akkor a legizgalmasabb, amikor kis terpeszben, fejét oldalra döntve, háttal a nézőknek állva bámulja a vetített tengert. Mindegy, hogy szájharmonikán játszik-e, vagy kezében nagy franciakulcsot tart, túlmozgásos vagy a tigrisek veszélyes lustaságával lépdel, válla kissé hátrahúzott, egyik lába kicsit rogyasztott, csípője előretolt, minden mozdulata a tesztoszterontól szétrobbanó, magabiztos férfit mutatja. 

A nő, aki nem Giovanna, hanem Hanna (Halina Rejin), felismeri, hogy ez a férfi az ő testével és vágyaival tökéletesen kompatibilis, és egyenrangú felekként elégítik ki egymást és elégülnek ki. Mintha a szabadság manifesztációja, a hormonvezérelt szex lenne az eredendő bűn – miközben a jelzettségen túl valahogy mégis képes intimmé válni a szeretkezés ebben a térben. Nincs igazán vetkőzés, van orgazmust jelző ordítás, de a legerősebben a „Tudnál szeretni?” nagyjából ötméteres távolságból elhangzó kérdése vibrál köztük.

A férj, Joseph, tehát szintén nem Giuseppe (Gijs Scholten van Aschat) idősebb, fizikai megjelenése messze nem tökéletes, nevezzük nevén: puhány, ugyanakkor velük szemben képes valami emelkedettséget megmutatni a zene által. Ráadásul a színész a Traviatából az idősebb Germont áriáját énekelve abszolút komolyan vehető. (Ez a részlet az egyetlen, ami a színpadon az italianitàból megjelenik. A többi zenei idézet nem köthető ehhez a világhoz.) Hitele van a gesztusainak, dühe, féltékenysége valós alapokon nyugszik, képes magát röhejessé tenni, ahogyan méltóságát feladva, félmeztelenre vetkőzve vetélytársával megvív.

Fotók forrása: Wiener Festwoche
A fotók forrása: Wiener Festwochen

Ivo van Hove és Jan Peter Gerrits két olyan dramaturgiai megoldással él, amelyeket sem a Cain-regényben, illetve annak adaptációiban, sem a Visconti-filmben nem találunk. Összevonják a tiszteletes és a rendőrtiszt szerepét, ugyanaz a színész játssza mindkettőt (Chukwudi Iwuji), s ettől olyan, mintha a figura átalakulásra, alakváltásra lenne képes, és ugyanazt képviselné, csak különböző előjelekkel. Szintén fontos hangsúlyeltolódás – amelyre, bevallom, magyarázatot nem találtam –, hogy Johnny, a másik csavargó (Robert de Hoog) homoszexuális, így közeledik Ginóhoz.

Ezen a színpadon organikusan tud egymás mellett létezni a mágikus mintha, a pszichológiai realizmus, a klasszikus nagyoperai játékstílus és a vetített kép. Valószínűleg azért, mert az előadás végkövetkeztetésként nem azt mondja, hogy a hús maga az amoralitás, hanem valami olyasmit állít, hogy sem a biológiai szükségletektől, sem az emberfölöttitől nem szabadulhatunk.

Az előadás adatlapja a Wiener Festwochen honlapján itt található. 

Szerző: Papp Tímea