Beszélgetés Kokas Katalinnal és Kelemen Barnabással
2017.05.18.

Tavaly egy zeneakadémiai hosszú hétvégével indult, de az idén már több helyszínen és egy teljes hétig, június 10-től egészen 16-ig tart majd Kokas Katalin és Kelemen Barnabás Fesztiválakadémiája. Az alapító házaspárt mindenekelőtt a fesztiválalapítás személyes motivációiról kérdeztük. LÁSZLÓ FERENC INTERJÚJA.

Revizor: Mindketten sokat koncerteztek itthon és a nagyvilágban egyaránt, igazán van dolgotok bőven, Kati ráadásul épp mindenórás [beszélgetésünk óta, április 20-án meg is született Kelemen Olga – L. F.], szóval nem indokolatlan a kérdés: kell nektek még mindezekhez ráadásképp egy fesztivál megszervezésének nyűge?

Kokas Katalin és Kelemen Barnabás
Kokas Katalin és Kelemen Barnabás

Kokas Katalin: Nekem végtelenül fontos az intimitás, az együttlét, az együttmuzsikálás öröme, az a fajta bizalmas közelség muzsikus és hallgató között, ami középtávú terveink szerint egyszer majd egy zenei szalon megvalósulásában ölthet majd testet. Ennek a közelségnek és együttlélegzésnek a helye a Fesztiválakadémia is, ahogyan az volt számunkra az ugyancsak általunk alapított Kaposvári Nemzetközi Kamarazenei Fesztivál is. Mert a mi életünk arról szól, hogy tehetséges és számunkra kedves, jó emberekkel összejövünk, együtt zenélünk, megnyílunk egymás felé: ebbe a folyamatosságba illeszkedik a Fesztiválakadémia is. Ennyiben mondhatnám azt is, hogy önzésből csináljuk ezt a fesztivált, mert így még inkább garantált, hogy mi és éppígy a gyermekeink is csodás, inspiráló társaságban tölthetik ezeket a napokat.

Kelemen Barnabás: Miután eljöttünk Kaposvárról, volt egy év, amikor nem volt nyári fesztiválunk, és nem titkolom: abban az évben hiányzott nekünk mindaz, amit egy ilyen fesztivál adhatott volna számunkra. És nemcsak mi éreztük ezt az űrt, de azok a muzsikus barátaink is, akik szerettek volna eljönni hozzánk, hogy velünk játszanak, ahogy azt a megelőző években már megszokták. Szóval belülről és kívülről is jött késztetés. Aztán mi is mérlegeltük azt, amit kérdeztél, és arra jutottunk, hogy bírjuk is és tulajdonképpen kívánjuk is ezt a terhelést.

R: Amikor Katival az első Fesztiválakadémia előtt beszélgettünk, akkor az épp alakuló fesztivál két megkülönböztető jegyéről esett szó: a Zeneakadémiáról mint különleges nyári helyszínről, illetve a kamarazene hegemóniájáról. Most a második évben változott-e ez az elsőre még érthetően általános koncepció?

KK: Igazából már az első évben kialakult egy markáns fesztiválarculat. Azzal, hogy nem csupán esti hangversenyekről, de még csak nem is azokhoz társuló matinékoncertekről volt szó nálunk, hanem kurzusokról, zenepedagógiai továbbképzésekről, valamint olyan előadásokról, ahol egy-egy művet maga a megszólaltatója elemzett, beavatva a közönséget a kompozíció keletkezésének vagy interpretálásának rejtelmeibe. Már akkor azt mondtuk, hogy a nagy találkozások fesztiváljának szánjuk azt a pár napot, de éppúgy hivatkozhattunk volna „a zene mindenkié” kodályi mottójára is. Az idei fesztiválhoz most hozzákapcsoljuk majd a kedvtelésből kamaramuzsikáló orvosok fellépését, de a zenészek rekreációját szolgáló mozgásterápia, az ún. Kovács-módszer gyakorlását is. És ami talán a legfontosabb: a fesztiválhoz kapcsoljuk az első magyarországi korosztályos hegedűversenyt, az I. Fehér Ilona Nemzetközi Hegedűversenyt is, ami a találkozások és a zenei kapcsolatteremtés egy új szintjét nyitja meg előttünk, illetve a versenyen résztvevő gyerekek előtt.

Emmer László fotói.
Emmer László fotói.

KB: És ezen a versenyen nem kisebb hegedűs, mint maga Shlomo Mintz vállalta el a zsűrielnöki tisztet! Egyébként kiskamasz korunkban mindkettőnk számára hihetetlen élményt és inspirációt jelentettek az ilyen versenyek és kurzusok, meg az ezek révén kialakuló kapcsolatok. Ezt a lehetőséget akarjuk megteremteni most mi is a gyerekek számára.

R: Ha jól sejtem, a fesztivál művészei közül néhánnyal éppenséggel ilyen találkozásoktól datálódik a barátságotok.

KK: Kokas Dórával például négyéves kora óta játszom, de hát ő családon belül van. A hazai fellépők mindegyikével legkésőbb kamaszkorunkban megismerkedtünk, és a külföldi vendégekkel is kivel 15, kivel majd’ 20 éve találkozunk a világ legkülönbözőbb pontjain, vissza-visszatérően.

KB: És hát itt lesz az imént említett Shlomo Mintz: neki hétéves koromban játszottam először!

R: Ha már pályaindító mestert említettél, a tavalyi első Fesztiválakadémián még jelen volt Kocsis Zoltán, idén pedig megemlékeztek majd róla.

KB: Őt egészen kis koromban ismerhettem meg. A szomszédunkban lakó Rolla Jánost látogatta meg éppen, és én, talán félévnyi hegedűtanulással a hátam mögött, megkértem édesanyámat, hadd játsszam el Kocsis Zoltánnak a Kis kece lányomat. Aztán hosszú időn át távolról csodáltam Kocsist, leginkább koncertteremben ülve, de bejártam olyan óráira is, amelyeket zongoristák számára tartott. Aztán hál’ istennek mindketten sokat játszhattunk vele közösen: a legelős Müpában megszólaltatott hegedűversenyt, Sibelius Hegedűversenyét például Kati szólójával és Kocsis Zoltán vezényletével adták elő.

KK: De a legfontosabbak talán azok a találkozásaink voltak, amikor elvittük hozzá azokat a műveket, amelyekre épp készültünk. Mentorunkká vált, például amikor Bartók Hegedűversenyével elmehettem hozzá: fejből lejátszotta zongorán a zenekari anyagot, úgy kísért, és közben mindig volt egy-egy megvilágító erejű megjegyzése. Aztán Kaposvárott a kezdetektől velünk volt, tanácsokkal látott el bennünket, még akkor is, amikor nagyon beteg volt. Így jött el még hozzánk tavaly nyáron is az első Fesztiválakadémiára: már nagyon gyengén, de mégis optimistán, tulajdonképpen az áldását adva erre a kezdeményezésre.

KB: Ő is itt lesz majd velünk.