Neoplanta / Újvidéki Színház
2014.12.02.

Néhány éve még biztosan posztdramatikus színháznak címkéztük volna ezt az előadást, hiszen irodalmi szövegből és valóságból összehordott törmelékből építi kegyetlen, szeszélyes világát. Most azonban álljon csak itt így, egyszerűen: ez az egyik legszomorúbb színház, amit valaha láttam. JÁSZAY TAMÁS ÍRÁSA.

Mondom ezt úgy, hogy bár eddig háromszor láttam az Újvidéki Színház Neoplantáját, és mindhárom ízben remekül szórakoztam számos epizódján, összességében mégis az a fajta szívbemaró, kellemetlen, nemszeretem érzés maradt velem, amiért – szerintem – érdemes színházba járni. Mert végre tanultam valamit, mások mellett az emberről, a korról, a történelemről, a közép-európaiságról; megértettem, hogy miért vagyunk mi itt eredendően halálra ítélve, regnáljon fölöttünk bármilyen pártállású uralkodó. 

Azt is felfogtam, hogy bár tehetünk úgy, mintha mi lennénk a világ közepe, de ez itt akkor is csak Európa széle marad: felvonulási terep a nagyhatalmaknak, amelyek vezetői nagylelkű vagy éppen vérszívó hűbérúrként telepszenek az itt élőkre. Arra a nevesítve is névtelennek számító kisemberre, aki itt marad és egyszerűen élni akar akkor is, amikor a viharos szél elsodorja az előző rezsim zászlóit, amikor a menetrendszerűen bemasírozó katonák letépik a korábbi hősök győzelmi bokrétáit. Szóval arról szól ez az előadás, hogy miért van mifelénk minden rosszul, de ami igazán hátborzongató: arról is, hogy miért maradt itt minden ugyanúgy az elmúlt huszonöt, hetven, kétszázötven évben.

Urbán András nagyon eltalált valamit (mellesleg ezt igazolják a fesztiválmeghívások, és röviddel a bemutató után máris elnyert rangos díjak sora): az előadást láttam már többségében szlovén, szerb, román ajkú nézőkkel a közönségben, ám az érintettség, az általános élmény egyénire (nemzetire) történő lefordítása visszatérő reakció a látottakra (és igen, Magyarországon élő magyarként is üzen és üt a Neoplanta, nagyon is). Az előadás felváltva mártja nézőjét hidegbe-melegbe, méghozzá úgy, hogy az csak kapkodja a fejét: nagy lendülettel, tempósan vágunk bele Újvidék egy/a történetének egyszerre játékos és félelmetes újramesélésébe. 

Jelenetek az előadásból
Jelenetek az előadásból
A város történetét Végel László az előadás alapjául (mint látni fogjuk: inkább csak ürügyéül) szolgáló hasonló című, 2013-ban megjelent regényében (Neoplanta, avagy az Ígéret Földje) már feltárta a maga módján, ám az eredeti műből Urbán András rendező és Gyarmati Kata dramaturg alig valamicskét ültetett át a színpadra. Ez persze csak akkor igaz, ha oldalszámokban mérjük a kettő viszonyát: az epikus fikcióból színházi fikció lett, újabb szűrő került tehát a valóság és a róla szóló, közösen, a fejekben íródó elbeszélés közé. A nagyszerű munkát végző szerzőpáros nem is tehetett másként, hiszen a színház alapvetően máshogyan kell, hogy fogalmazzon, mint a „városregény” alcímmel ellátott könyv. A lapokról a színpadra csupán az immanens drámaiságot tartalmazó jelenetek találtak egyenes utat. Tán egy kéz is elég ezek összeszámlálására, miközben Végel regényében a magyar narrátor elbeszélése és a szerb fiákeres sztorija végig izgalmasan összekapcsolódva rajzolja meg egy város kettős, szubjektív profilját. 

A színpadra írt három epizód felsorolásával világos lesz Urbán koncepciója, vagyis az, hogy mit és miért akar megmutatni a város folytonosan önismétlő múltjából. A második világháború vége felé járunk, Újvidék környékén is a csapatukat vesztett katonák kószálnak, akik a bizonytalan napokban soha nem tudhatják, milyen veszély leselkedik rájuk a következő bokorból. A három, mintha már ősidők óta vándorló, elcsigázott katona valóságos népmesei hőssé növekszik a színpadon. Útjuk során azonban nem a hétfejű sárkánnyal, hanem a szovjet, a magyar, végül a szerb katonával találkoznak és vívják meg groteszk harcukat. Mindegyik igazoltat, mindegyik fenyegetőzik, mindegyik pisztollyal hadonászik, ők meg mindegyik kérdésére megadják a megfelelő (nyelvű) választ. Csodával határos módon ezt még megússzák, aztán persze a békeidőkben éri őket utol a vég, nem is akárhogyan.


Snitt: a régi szép időket, a Monarchia korát fémjelző Dornstädter cukrászdában 1944-ben nem babazsúrt rendeznek. A városba bevonuló szovjet katonák kedvére akar tenni az intézmény új vezetője, amikor a város nem megfelelő háttérrel rendelkező lányait erőszakkal eléjük citáltatja. A bálkirálynő Meinert kisasszony tisztessége itt esik áldozatul a duhaj zsoldosoknak, a részeg aktust a városlakók kajánul figyelik, s bármennyire is visszataszító, valahol megérthető ez a hozzáállás: ezen az estén legalább nem ők kerültek sorra. Urbán színpadán a jelenet után sokáig a színen marad a megerőszakolt fiatal nő. A rendszerváltó elvtársak közben szó szerint a feje fölött vitatkoznak arról, hogy mi maradhat és minek kell mennie a valahai Dornstädter, mostantól persze Moszkva kávéház menüjéről, nevetséges érveket hozva a burek mellett és a tejeskávé ellen. Sok évet és sok-sok kilométert ugrunk át, amikor egy szereplő egyszer csak felismeri a földön heverő Meinert kisasszonyt, aki soha többé nem akar visszamenni Újvidékre, „ezek” közé. 

Újabb snitt: 1960-at ír a naptár, amikor a Karađorđevóba készülő, menetközben a Csillag szállodát is várhatóan útba ejtő Tito elvtársnak nagy erőkkel keresik azt a pincért az elvtársak, aki felszolgálja majd neki frissítőjét, eközben pedig rövid, velős, természetesen előre betanult híradással szolgál a Jugoszláviában élő magyarok hétköznapjairól. A kiválasztáskor nem a vendéglátóipari jártasság, hanem a pártpolitikai elkötelezettség az elsődleges szempont. Sólyom Alajost meg is kínálják a szép feladattal, azonban van vele egy kis gond: pártonkívüli mégsem érdemelhet ki ekkora dicsőséget. Az előadásban szabályos casting zajlik: az automataként betanult, Titót üdvözlő szöveget egész sereg jelölt szajkózza, míg hosszas keresgélés után rá nem találnak a célszemélyre. A jelenetben jól megfigyelhető Urbán technikája: a regényben alig pár oldalas jelenetet kibontja és feldúsítja, a jelenet magjában lévő abszurd elemet a már-már nyílt bohózatig fokozza, hogy végül egy röhögségesen tragikus epizódban izguljunk a magyar pincér sorsáért, akinek már érthető okokból egyáltalán nem fűlik a foga a kitüntető munkához. 

A képek forrása: Újvidéki Színház
Fotók: Srdjan Doroški. A képek forrása: Újvidéki Színház
Urbán András színpada csupasz, nem csak a szó konkrét értelmében: a nyitó képben Antal Attila pulzáló, végig remek zenéjére vonulnak be a fekete uniformist és bakancsot viselő szereplők a majdnem üres térbe, hogy vörös terítővel fedjék be a nézőtérrel szemben felállított hosszú asztalt, majd mögüle nézzenek farkasszemet velünk. Mintha csak egy szorító két sarkában lennénk, ők meg mi. Az előadáshosszat egyik szerepből a másikba ugráló figurákat már ekkor szinte szétfeszíti a düh: mérgesek amiatt, hogy megint el kell ismételniük, amit mindenki (egy picit másképp) tud, haragszanak az újabb meg újabb városhódítókra, elegük van az önjelölt vagy közfelkiáltással megválasztott messiásokból, dühösek az óvatoskodva méricskélő, elvtelenül egyensúlyozgató történelemszemlélet miatt. Persze, hogy egy hatásos kép erejéig szóba kerülnek a máig indulatokat generáló újvidéki vérengzések, hiszen ez újabb apropó a rossz magyarok és jó magyarok megmosolyogtatóan ismerős, közben meg halálosan komoly szembeállítására – érti, aki érti. (És ha nem is hangoztatja, de innen nézve az előadás egyértelműen reakció is a Szabadkai Népszínház és a Katona József Színház számomra korántsem átütő erejű koprodukciójára, a Vörösre.)

A játszók határozott, már-már harcias kiállása egyértelművé teszi, hogy ők tudják az igazságot, hiszen ők Újvidéken élnek, ők ismerik csak igazán a várost és múltját. Valójában azonban ez is „csak” játék, úgy tűnhet, de Urbán nem üzen direktben, helyette inkább eltérő álláspontokat és véleményeket sorol, melyek igazságtartalmáról mi dönthetünk, ha akarunk. A színházi fikció és a hétköznapi valóság szépen egymásba folyik, amikor az előadás vége felé a színészek civil(nek ható) vitáját hallgatjuk. (Az előadás nyelve itt és több más ponton emlékeztet az ex-Jugoszlávia legfelkapottabb rendezőjének, Oliver Frljić-nek az erősen politikus, szókimondó munkáira, ún. "szerzői projektjeire", azonban természetesen szó sincs másolásról, inkább a közös élményanyag és háttértudás hasonló eszközökkel történő színpadra fogalmazásáról.) Az emlékezetes jelenetben a színészek kis híján ölre mennek olyan kérdések miatt, mint hogy kinek fognak magyarul játszani húsz vagy kétszáz év múlva, hogy a vajdasági magyar vagy a szerbiai magyar kifejezés a helyénvaló, hogy Szerbiában magyarnak vagy buzinak nehezebb-e lenni, hogy mi az asszimiláció tétje, hogy azon múlik-e a magyarságunk, hogy milyen nyelven álmodunk, és így tovább. És az előadás megint behúz a csőbe: az érvek némelyike nevetséges, de hát tudjuk, a bőrünkön érezzük, hogy minden viccnek van valami alapja.

Azon is lehet mosolyogni, amikor és ahogyan az előadás végén Mária Terézia (a kiváló Krizsán Szilvia) (újra) megalapítja Neoplantát 1748-ban. Ekkor már mindenek után vagyunk, ezért nem lep meg, hogy az uralkodói pátensnek az egymás mellett élő népeket békére buzdító passzusát verkliként ismételgeti a magát mindenhatónak képzelő bábu. A történelmi kaleidoszkópba nézve mozaikdarabkákat látunk egy városról, amit lakói Újvidéknek, Neusatznak, Novi Sadnak neveztek és neveznek. A név mindegy is, egy a lényeg: helyben vagyunk. És maradunk is. 
Cím:  Neoplanta,  Rendező, koncepció:  Urbán András,  Dramaturg:  Gyarmati Kata,  Zene:  Antal Attila,  Jelmeztervező:  Marina Sremac,  Díszlettervező:  Urbán András,  Szereplők:  Crnkovity Gabriella, Kőrösi István, Elor Emina, Huszta Dániel, Ferenc Ágota, Német Attila, Krizsán Szilvia, Mészáros Árpád, Blaskó Lea, Szilágyi Ágota, Sirmer Zoltán, Pongó Gábor