Lőwenberg Dániel / Óbudai Társaskör
2008.04.27.

Ha azt halljuk, hogy egy 24 éves zongorista egyetlen este ugrik neki Bach Olasz koncertjének, Beethoven Appassionatájának és Schubert utolsó, B-dúr szonátájának, óhatatlanul is aggódni kezdünk. Vajon áll-e kellő művészi fedezet egy ilyen program megszólaltatása mögött? BÓKA GÁBOR CIKKE.

Lőwenberg Dániel
Lőwenberg Dániel
Persze aki hallotta már zongorázni Lőwenberg Dánielt (és erre sok alkalom kínálkozott már idén az Óbudai Társaskörben), az tudhatja: a fiatal zongorista korántsem az öncélú magamutogatást előtérbe helyező virtuózok közül való; az általa megszólaltatott művekről nemcsak hogy van mondanivalója, de az többnyire érdemes is figyelmünkre. Ráadásul, mint azt április 25-i szólóestjén megtapasztalhattuk, a józan önmérséklet sem áll tőle távol: az eredetileg meghirdetett, mind az előadó, mind a közönség szempontjából monstre program helyett végül két Schubert-impromptu és egy félidőnyi Chopin-válogatás állt Beethoven legismertebb szonátájának társaságában.

Az op. 57-es Appassionata-szonáta mindamellett így is rendkívüli kihívás egy zongoraművésznek – pályája csúcsán lévőnek is, nemhogy pályakezdőnek. Nemcsak a műben rejlő technikai nehézségek, de a hozzá kapcsolódó élmények és elvárások miatt is. Beethoven ezzel a szonátájával tágra nyitotta a romantika kapuját (hogy a darab hangvételéhez mérten kellően fellengzősek legyünk), szinte egyetlen ugrással átlépett a klasszicizmusból a romantikába – még ha tudjuk is, hogy a fordulat valójában nem köthető egyetlen műhöz, a korszakforduló emblematikus műve mégiscsak az Appassionata. Ennek megfelelően két út kínálkozik az előadó előtt: vagy a klasszikus, vagy a romantikus elemek hangsúlyozása – s a legnagyobbak akár a kettő szintézisét is elérhetik. Lőwenberg Dániel interpretációja egyértelműen a romantikus felfogás mellett tette le voksát: előadásában a Beethoven-zene túlfűtötten szenvedélyes volt, a szonátaforma fegyelmező hatásának minduntalan fölébe kerekedett az olykor démoni indulat. Ez nem bírálat, csupán egy lehetséges előadói alapállás regisztrálása. S hogy az előadás nagyon is tudatos döntés eredményeképp lett ilyen, nagyszerűen példázta a nyugvópontot jelentő második tétel csodálatosan felépített formaíve, a mélyből a magasba törő variációsorozat fokozatos emelkedése, majd a visszaesés és az ismét szenvedélyes harmadik tételbe való átvezetés megoldottsága.

Franz Schubert
Franz Schubert
Nem tudom, szerencsés volt-e a két Schubert-impromptut (az op. 90-es sorozat Esz-dúr és Asz-dúr darabját) az Appassionata után játszani. A rövid Schubert-tételek a maguk visszafogottabb, csöppet sem vidámabb, ám sokkal kevésbé szenvedélyes, inkább melankolikus hangvételükkel bizonyos fokig hatásukat vesztették a beethoveni finálé örvényei után. Úgy tűnt, a korábbi mélységek és magaslatok után az előadó sem tudott teljesen ráhangolódni Schubertre: mindkét darab korrekt, stílusos, de talán a kelleténél kevésbé érdekes volt; hiányzott a schuberti hangnem- és hangulatváltások jelentésének, mögöttes tartalmának megmutatása. Pedig hogy ez a világ nem idegen Lőwenberg Dánieltől, ékesen példázta a ráadásként játszott újabb Schubert-opusz, a Magyar melódia: ebben mindent megkaptunk, mi szem-szájnak ingere, a határozott, de nem túlzóan magyaros karakter kiváló megrajzolásától egészen a korábban hiányolt schuberti elkalandozások valódi megoldásáig.

Frédéric Chopin
Frédéric Chopin
A második félidőt kitöltő hat Chopin-darabot mind technikai, mind interpretációs szempontból az est legkiemelkedőbb, legérettebb művészi teljesítményt hozó részének éreztem. Figyelmet érdemelt már maga a válogatás is, a hat eltérő műfajú, egymás után izgalmas kontrasztokat és belső összefüggéseket feltáró kompozíció egymás mellé helyezése. De legalább ilyen fontos volt, hogy a zongorista ezúttal telibe találta a művek hangvételét, cseppnyi vitatkozási lehetőséget sem hagyva a kritikusnak. Már az elsőként játszott, opusszám nélküli cisz-moll noktürnben is feltűnt egyrészt a gyöngyöző billentés, az érzékien szép és karcsú zongorahang, másrészt a klasszikus formafegyelem, mely részben nem hagyta, hogy az interpretáción eluralkodjanak a romantikus túlzások (érdekes kontrasztként a nagyrészt romantikus szemszögből előadott Beethoven-szonáta után), részben a jó ízlés határain belül mégis teret engedett a szigorúan a formából következő tempó- és hangulatváltásoknak. A formafegyelem szempontjából figyelemre méltó volt az ötödikként játszott Esőcsepp-prelűd (op. 28., no. 15.) drámai kitörésének „kordában tartása”, logikus formarészként való beépítése az alapvetően nyugodt hangvételű darabba. Az est legszebb pillanatait kaptuk a negyedikként elhangzó Fantaisie-impromptu (op. 66.) középrészének áradó líraiságától. Végül a zárószámként elhangzó b-moll scherzóban (op. 31.) Lőwenberg Dániel virtuóz erényeit is megcsillogtathatta egy nagyformátumú, látványos koncertdarabban – a második rész fináléját sokkal szerencsésebben sikerült kiválasztani, mint az elsőét.

A tartalmas, számos emlékezetes pillanattal megajándékozó este után megkockáztatom: az Óbudai Társaskör kicsiny, de lelkes publikumánál szélesebb közönségrétegnek is érdemes lesz a jövőben odafigyelnie e nagyon tehetséges fiatalemberre.

Szerző: Bóka Gábor
Helyszín:  Óbudai Társaskör,  Időpont:  Április 25.
Megítélt támogatás: 300 000 Ft
Támogató: Zenei Kollégium
Az Óbudai Társaskör három koncertsorozatának megrendezésére